EGYMÁSNAK DŐLVE
 
Én csak a szirénákat hallgatom
már napok óta az utcazajban.
Számolhatnám tűnő konvojukat,
de nincs távolság, mit bejárhatna
a szív és elme - nincs pontos adat,
hol ölel az igazság kegyelme,
s meddig feszíthető meg a hit.

 

Én csak véres fotókon tűnődöm,
s bennük a jelent látom. Láttatják
velem. Még sincs, aki választ adna:
hová rejthetne ennyi félelem.
Kenyérért dolgozom, és az ágyam
tehermentes falak között altat,
de ismerem, mit jelent a nincs.
 
Mulandóságát jelzi a béke,
pedig beleszülettem csendjébe.
Már egymásnak dőlt a világ összes
görbetükre, s torzított mind, ki még
benne igaznak vallhatná magát.
Üvöltünk csorda-százezrekre,
 
s hangunkban szirénák dúlt félelme
jelzi, hogy az egész csak árulás:
bábok vagyunk a világ színpadán.
Röhögve hullajtják rongy-fejünket
sáros rögökre, s befogad a föld,
bárhol is lel testünk új hazát.