A lét, mi rajtad átsuhan,
egy maroknyi illúzió.
Ujjaid között úgy fogan,
hogy hinni véled: élni jó.
Tettekbe duzzadó erőd
erekbe zárva csörgedez.
Vakon kergeted tűnt időd,
s viszed kereszted, bármi lesz.

 

Mosolyra hívnak annyian,
hajadba túrnak évszakok,
s te messze futnál, lázasan.
Nem érzed azt, hogy itt vagyok.
Arasznyi szív e nagyvilág,
s a szárba szökkenő tavasz
majd koldusként kiáltja rád
a rügyből pattanó vigaszt.

 

De most hó szagú télre vált
a fagyba forduló idő.
Sötét napoknak zálogát
rejti el deres szemfedő.
A sárba mártott úton át
szögre akasztott fény vetül,
s reád hull, mint mirtuszlevél,
sok illatos virág közül.

 

Fakulnak vágyak, arcok is,
létidőnk gyorsan elrohan.
Békét a sóhaj csöndje visz,
de jövőnk már bizonytalan.
Szeretni, bízni kellene,
s elvetni minden új magot,
hogy a szívedből kikelve
üzenje: még ma itt vagyok.

 

Ezernyi szürke pont között
e felderengő, szűrt szavak
rád özönlenek, s mint szöszök
pihennek el egy perc alatt.
Az el nem dúdolt hangokat
fáradt ajkadra úgy teszem,
miképpen magadra vontad
magányos, árva életem.