:
Arany-Tóth Katalin:
KÉZBESÍTETLENÜL
Tenyérnyi sziget voltál.
Villanásnyi szőke ragyogás
csillagszórók szikrái helyett.
Tekintetedben úgy virult az élet,
hogy szégyenkezve torpant meg
az utcasarkon tétován kerengő halál.
Két ölelés között apád szívében
háromszázhatvanöt napra lelt otthont
a határokon átívelő szeretet.
Az elbukdácsolt évek nyomán
viharrá duzzadtak a vétkek és
széthullottak a lélekbe épített fészkek.
Most képzeletbeli harangjátékot kongatnak
a januári égbolt felé emelkedő sóhajok.
Már csak harag és büszkeség ereje
visz előre egy-egy lépést – minden percben
közelebb a távol. Az elmulasztott érintések
sikoltva visszhangoznak a szövetek között,
az erekben felgyorsul a zubogás.
Olykor kígyómarásként fáj a csend.
Kívül maradva tolonganak a várakozó évek,
sorszámot kér a kegyelem.
Bűn és bűnhődés között a büszke öntudat
félelemből hófehér fejfát farag.
A gyökerek legalsó létrafokán áll a hiány,
elnehezedő súlya alatt reccsen a könyörtelen
és visszafordíthatatlan elmúlás.
Kendőzetlen megvetésben nyomorog
a meg nem értettség, s két világ között
lázasan szűköl a tehetetlen szándék.
Ki mondja meg, vezet-e feléd még út,
s épül-e hozzád híd a megkövült könnyekből?
Az ünnep harminc gyertyalángjában
gyermeki boldog emlékekkel
lobog együtt a gúzsba kötött jelen.
Benne elhallgatott kérdések és vádak,
az ölelések mégis visszavárnak
mindhalálig, kézbesítetlenül.
(162 szó a szövegben) (277 olvasás)
