Fullextra.hu

:
Felvidék kapuja, Börzsöny-hegynek lába,
Ott vigyázza a hont Drégely délceg vára.
A tetőn megbúva, síkságra figyelve,
Ami alant esik, kiterjed figyelme.

Réti sas szemével tekint le a tájra,
Pásztázva a völgyet körbe-körbe járva.
Délutáni napnak aranysugarában,
A nyár ídusának, június havában.

Végvári vitézek laknak falai közt,
Akiknek a semminél, alig jut ki több.
Szomorú időket él most meg az ország,
Ferdinánd számukra nem oszt mást, csak morzsát.

Se pénzünk, se posztó, ez szavuk járása,
De szolgálnak hűen, jobb napokra várva.
Drága szülőföldjük, három részre tépve,
Töröknek, németnek kényére-kedvére.

Emez sarcot vet ki, amaz meg aratna,
Népünk nem fordulhat senkihez panaszra.
Ez évben telt ki az öt esztendős béke,
Ami eztán jön el, most mindenki félte.

Hét éve Szondi György Drégely kapitánya,
Rangját nem származás, vitézsége járta.
Társa is van néki, nem egyedül vezet,
Akivel tudatták, pihenőre mehet.

Épp most búcsúzkodnak, Szondi, aki marad,
Békefalussy otthon tölti a nyarat.
Családot bír messze, sok kis poronty várja,
Hadd térjen hát haza, a szabadság járja.

Nem fog unatkozni, dolog akad bőven,
Sérült a vár fala, híján van a kőben.
Vihar, villám csapta, olyan három éve,
Meg kell javítani, ostrom épen érje.

Merthogy Szondi szerint megindul a török,
Veszélye e napnak fejük felett köröz.
Szolimán a szultán, hódítani akar,
Aki ezt nem látja, ostoba és badar.

Alig telik pár nap, futár hozza hírül,
Fergeteg tart erre, nincs biztonság kívül.
Vitézlő Ali, ki a budai basa,
Vezeti seregét, személyesen maga.

Tengernyi áradat, észak felé robog,
Félholdas zászlajuk a magasban lobog.
Edzett janicsárok, parázsló szemekkel,
Kiknek látványától megretten az ember.

Szondi a kapitány, bizony meg sem rezzen,
Komor tekintete a távolba reppen.
Megpihen a mezőn, hol lecsap egy héja,
Karmai közt a nyúl, könnyű martaléka.

Keserves mosoly, mi kiül az arcára,
Esély, mint a nyúlé, gondol a harcára.
Én legalább tudom, mi elébe nézek,
Dönthetek, küzdök, vagy gyáván félrelépek.

Egy pillanat szökött, tudta mit fog tenni,
E vár az otthona, hűnek kell hát lenni.
Becsületét, mit bír, kardjával szerezte,
Ha most meghátrálna, a semmibe veszne.

A bástyáról kiált az író deáknak,
-Ragadj pennát, papírt, a szobámban várlak!-
Kitárul az ajtó, nyikorog saruja,
Szondi meg is jegyzi, zsírt ken a zsalura.

Az asztal elé húz egy faragott széket,
Majd az ablak előtt fel és alá lépked.
Érkezik a deák, kézzel helyet mutat,
Reszel egyet torkán, szavak után kutat.

-Fenséges császárnak, a Magyar Királyhoz
Drégelyből tudatom, milyen idő jár most!
Szondi György kapitány, ki levelét írja,
Uram segedelmét tiszta szívből bízva.

Sáskamód tarolva, jön a pogány sereg,
Talpuk alatt a föld felnyög, beleremeg.
Útjukban állunk, s ostrom elé nézünk,
Várjuk érkezésük, bár bevallom, félünk.

Várunk gyenge, romos, katonának híja,
Ha ránk ront a török, semmi, ami bírja.
Én egy Istent hiszek, tudom itt van vélünk,
Önt is arra kérem, segítsen most nékünk.

A királynak újfent felségesküt teszek,
Adódjék bármi is, a helyemen leszek,
Mint ahogy e sziklák, évszázadok óta,
Rendületlen vagyok, a megadott szóra.

**

Szorgos kezek rakják, építik a falat,
A kapitány örvend, gyorsan, szépen halad.
Ő sem tétlenkedik, dolgozik serényen,
Nem csak álldogál ott, dölyfösen, kevélyen.

A környező falvak apraja és nagyja,
Ki-miben tud segít, a legjavát adja.
Asszonyok énekét visszhangzák a hegyek,
Felkapják, elviszik lágyan fúvó szelek.

Szondi György lábnyomán, szorosan mögötte,
Két fiúcska siet, arasz sincs közötte.
Libárdy, Sebestyén, apródok a várban,
Urukat kísérve égnek harci lázban.

Pedig még kisdedek, csak fakardot bírnak,
Avval, mit fellelnek, a törökkel vívnak.
Látván a kapitány, felkiált nevetve,
-Ettől a pogány had, elinal remegve!-

Felderítő tér meg, bevágtat a kapun,
Fáradt lova hűvös faárnyékba lapul.
Lovas is csapzott, a csizma tartja állva,
Szótlan veszik körül, a szavára várva.

-Kupa bort hamar, a pincéből elébe,
Kileheli lelkét, mielőtt beszélne!-
Szalad a raktárnok, serényen fordulva,
Ömlik a jó nedű, csepp ki nem csordulva.

A szőlőnek leve, elérve hatását,
Feloldja kiszáradt szájának folyását.
Szondi is odaér, megáll vele szemben,
-Kapitány, jelentem, nyakunkon az ellen.

Négy nagy ostrom álgyút, hat tarackot hoznak,
Meghallják Bécsben is, mikor ránk kopognak.
-Elég amit mondtál, azt hoztad, mit vártunk,
Rémképekből elég, mit éjente látunk.

Hanem most mindenki figyelje szavamat,
Amit kijelentek, kötöm rá magamat.
Fehérnép, gyermekek, szorgos munkás kezek,
Itt, hol vér fog folyni, maradni nem lehet.

Nem hagyom, hogy bármi, meglágyítva szívem,
Olyanra késztessen, mit nem vallok híven.
Fertály óra nem több, ennyi időt adok,
Maradást tovább csak harcosoknak hagyok!-

Két apród leborul, lábait karolva,
Könny pereg arcukon, szívét megzsarolva.
-Drágáim, nem lehet, -mondja halkan, lágyan,
-Legyetek megóvva, ennyi minden vágyam!-

A két fiú búsan, földre szegett fővel,
Megindul kifelé egy idősebb nővel.
De a forgatagban elillannak tőle,
A fészerbe búnak, más terveket szőve.

Csendes már az udvar, a zsivaly rég elült,
Száznegyvenhat tekintet Szondira feszül.
Zoltai alvezér, elzárva az utat,
Kérdőn néz urára, aki nemet mutat.

-Csak még egy kis időt kérek, hű vitézem,
Mik elhagyják ajkam, mindenkihez mérem.
Eddig volt szabadon bejárás a várba,
Az eztán érkezőt csukott kapu várja.

Fekete fellegek tornyosulnak fölénk,
Nem fognak válogatni, lesújtva közénk.
Ezért felelőtlen, ígérni sem merek,
Halál, vagy győzelem az előbbi felett.

Én, ahol szolgálok, a hazámnak vélem,
Kitartok mellette, sorsomat nem félem.
De aki másként lát, távozhat szabadon,
A kaput öt percig még nyitva hagyatom.-

Száznegyvenhat katona, cövekként állva,
Az idő elmúlását szótlanul várva.
Ott maradtak együtt, mindannyian belül,
Nézve, mint a retesz a kapunak feszül.

-Parancs teljesítve! - Zoltai kiáltott,
Elzárták maguktól a kinti világot.
Lesújtott a való iszonyatos képe,
Szabadon választott döntésüknek ténye.

-Tán a mai este, mi adatik nekünk,
Ezért azt javallom, vidámabban legyünk.
Ne járjon a ború, ne keljen a bánat,
Boros hordót nyitunk, alighanem párat.-

Ökör forgolódott, feltűzve a nyárson,
Bőre bíbor színű, az izzó parázson.
Hozzá értő kezekben megszólal a lant,
S szinte azon nyomban felcsendül a dal.

Üvölt a toronyőr, magából kikelve,
Gyorsan oda néznek, vajon őt mi lelte?
-Kapitány, kapitány! Tűzjeleket látok,
A völgyben fellobbannak, köszöntő lángok.-

Teufel Rázmán vezette császári sereg,
Melynek útja e völgyön keresztül vezet.
A maroknyi védő, feszülve a falon,
Szondi visszaüzen, oly nagy az izgalom.

Örült tiszta lelkük, áldották a királyt,
Nem feledte őket, a hazáért kiállt.
-Nyitom a várkaput, robogjatok által,
Tízezer paripa, szikrát vető lábbal.

-Nem úgy van az komám, oda mi nem térünk,
Szűkös is a várad, talán be sem férünk.
Más okból nyargalok, mást kaptam parancsba,
Készülj, ahogy tudsz, a rád váró kalandra.-

Szondi könnyes szemmel, felnézett az égre,
Túl a csillagokon, a végtelen éjbe.
Összetört a szívem, bizalmam csak benned,
E vészes órán, Uram, velünk kell lenned.

Erősítsd meg hitünk, acélozd meg kardunk,
Hogyha az van írva, bátran, büszkén haljunk.
Nem magamat óvom, vitézeim féltem,
Értük esedezve, irgalmadat kérem!

Holdsugaras estén, csend honolt a tájon,
Kuvik repült által, a magányos váron.
Csőrét összezárta, nem nyitotta szóra,
Pedig mindent tudott, csak hallgatott róla.

Délelőtt a síkon, megjelent a török,
Tarka-barka özön, pipacstenger között.
Szegény virágokat elnyomják a sátrak,
Vagy földbe tapossák, rázúduló lábak.

Szondi és Zoltai a bástyáról figyel,
Nézik, mint a tábor a semmiből kikel.
Haditervet szőnek, mit-mikét tegyenek,
A pogánynak könnyű falat ne legyenek.

-A külsőt feladjuk, hisz kevesen vagyunk,
A belsőből viszont nékik visszacsapunk.
A sziklavárat hadunk tartani tudja,
Pár napig kitartunk, míg erőnkből futja.-

Az alvezér kétkedőn rázza a fejét,
-Pár napig ellenük? Az csodával felér!
-Olcsón életemet, elébük nem vetem,
Tudom a dolgom, azt mindhalálig teszem.

-Kapitány! Az elővár immáron üres!
A töröknek ott biz elmarad a szüret.
Viszont, mire leltünk, megmutatnám önnek,
Hozatom is őket, maguktól nem jönnek.-

Szondi, amit látott, elámult a szája,
Két gyermek nézett rá, rémületté válva.
-Ebadta kölykei! Tőletek mit kértem?
Ellenszegülést, én álmomban sem véltem!

A topcsik már lesik, kémlelik a falat,
Keresve gyengéjét, hol vékony, hol szakad.
Mit kezdjek veletek, ha szórják a halált,
Értetek aggódjak, melyik golyó talált?

-Kapitány úr, kérjük, kegyelmezzen nékünk!
Önnek ellen mondtunk, ez bizony nagy vétkünk.
De mit ér a lovag, ha apródja messze?
Ezt urunk mesélte, hosszú téli este.-

Szondi Györgynek bizony meglágyult a szíve,
Ez a két kis poronty, feltétlenül híve.
Elérzékenyülten, ölbe véve őket,
Homlokon csókolta a bozontos főket.

**

A vár körül erős gyűrűt vont a pogány,
Hangosan ujjongva, az erősebb jogán.
Riadt őzek szökelltek, csöndesebb tájra,
Hol az erdőt békesség, nyugalom járja.

Súlyos álgyúgolyók kezdtek üdvözletbe,
Azzal nyit a török, véres ütközetbe.
Janicsár katonák másznak a falakra,
Létráikon fürgén, macskamód haladva.

Handzsárral a szájukban felfelé kúsznak,
Győzelmi mámorban valaháyan úsznak.
Ali lentről nézve bízza a gyors sikert,
Harcot hitetlennel, soká sosem viselt.

Védőink elszántan küzdenek az árral,
Őrzik a várukat, felkorbácsolt vággyal.
Ellent bírnak ellen, maguktól tartani,
Alant gúlaként gyűlnek hullák halmai.

Szondi, mint komondor a farkasra rontva,
Nyájért és portáért a török vért ontva.
Ott ví önfeledten, hol legnagyobb a baj,
Ahol leghangosabb a csata és a zaj.

Bércek mögé nyugszik a vöröslő korong,
Kiürül a nemrég még oly nyüzsgő porond.
Nincs, kit ne borítna seb, kisebb, vagy nagyobb,
Százukat a mai nap életben hagyott.

Éppen, hogy kivirradt, kezdődött előlről,
Új sáncról tüzeltek, a bérchegy tetőről.
Golyóknak özöne zúdult a falakra,
Törve a sziklákat, ezernyi darabra.

Beomlik a kapu, a vártorony ledől,
Lángoszlop, füstfelleg csap fel minden felől.
Zoltai alvezér, ötvened magával,
A romok alatt vész, keserves halállal.

Elhalkult a lárma, kitisztult az égbolt,
Elpusztulva körül, ami nemrég szép volt.
Töröknek akadály, a védőknek minden,
Amit nem adnának így sem semmi kincsen.

A maradék harcos, kormosan, véresen,
Várja a támadást, immáron védtelen.
Szorosan felállnak, összeérve válluk,
A pogány had azonban nem rohan rájuk.

Másképpen dönt Ali, a vitézlő basa,
Pihenőt parancsol, szünetel a csata.
Követet küld, Mártont, az oroszi papot,
Szondi válaszáért feláldoz fél napot.

-Mondd meg neki kérlek, adja föl a romot,
Nincs már miért halni, ne légyen oly konok.
Igaz, bátor harcos, becsületes ember,
Tiszteletet érzek, mit tett, azzal szemben.-

Szondi meghallgatta az érkező papot,
Szemeibe nézve feleletet adott:
-Győzelem, vagy halál, csak e kettő lehet,
Hogy lépjek át, feladva, száz tetem felett?

Akkor a társaim értelmetlen vesztek,
A cél, miért hulltak, a semmibe lesznek.
A zokogó árvák tekintetét nézve,
Mesélném a csatát, apjukat mi érte?

Ilyet tőlem senki ne kérjen a földön,
Ami hátra van még, e szent helyen töltöm.
Azért szent számomra, mert itt van a hazám,
Körülöttem fekszik száz hűséges barát.

Így végezzük mi is, tudjuk ez van írva,
Karddal a kezünkbe, nem zokogva, sírva.-
Negyvennyolc sebesült bólintott szavára,
Fegyverét emelve, Krisztusra, Hazára.

Márton elfogadta, mit az imént hallott,
Hisz belül maga is hasonlóképp vallott.
-Drégely kapitánya, tudomásul veszem,
Ami most elhangzott, Ali elé teszem.

-Viszont a basához lenne egy óhajom,
Ő tud segíteni, halld hát a sóhajom:
Két ifjú apródom, benn rekedt a várban,
Őket a pincébe, biztonságba zártam.

Életük bimbaja épp, hogy csak kiserkent,
Haláluk ne kelljen szívemen viseljem.
Nevelje fel őket, magához fogadva,
Végtelen hálámat őszintén fogadja!

Atyám, ezek után, más nem maradt vissza,
Gyóntasson meg bennünk, lelkünk legyen tiszta.
Az úr színe elé feloldozva térjünk,
Az ismeretlenbe bátran, büszkén lépjünk.-

Márton fejleszegve, visszafelé halad,
Kikkel imént beszélt, élve egy sem marad.
Mögötte két török, vidámabban járja,
Fogolyként kerültek hajdanán a várba.

Börtönük ajtaját Szondi ma kitárta,
Elengedve őket a szabad világba.
Mindkettejük keze egy gyermeket vezet,
Kik sírva visszanéznek lefelé menet.

Uruk észrevétlen, szikla mögé bújva,
Figyeli távozásuk, bánattól sújtva.
Így a legjobb nékik, vígasztalja magát,
Sűrűn ismételve az elhangzott szavát.

Ali türelmetlen, hol késik a követ,
Hogy megtudja okát, mozgat minden követ.
Ekkor az öreg pap, feltűnik a dombon,
A nap arany fénye áttör ágon-lombon.

Csendesen hallgatja, nem szakítva félbe,
És mikor megtudja, Szondi mire kérte,
Könny szökik szeméből, túllépve határán,
Végigfolyva arcán és deres szakállán.

**

Drégely várudvarán egy kupacba minden,
Ami érték, vagyon, ne távozzon innen.
Itt a török bizony, zsákmányra ne leljen,
Vásárfiára nékik ebből ne teljen.

S fellobban a láng, ropognak a tárgyak,
Elszállnak a füsttel emlékek és vágyak.
Nézve a harcosok, követik az égig,
Szomorúan, némán, a parázsig végig.

A napkeltét várták, még sötéten festett,
Mert számukra ez lesz az utolsó, legszebb.
Ébren álmodoztak, otthonukba térve,
Jelenről, a múltról, ki mit hagy ma félbe.

Keletről feltűnt a hajnal első pírja,
A sötétet gyorsan maga alá bírva.
Ekkor a kapitány feláll a kis téren,
Felemeli hangját, hogy figyelmet kérjen.

-Drága katonáim, hűséges barátok!
Szavakat felétek szívemben találok.
Vitézek vagytok, s én oly büszke arra,
Hogy veletek indulok utószor harcba.

Elhullunk egy szálig, felkészülve állunk,
Higgyétek, tettünkkel céltalan nem válunk.
Meghalt társainkért elégtételt veszünk,
Hazánkért kiállva árulók nem leszünk.

A jövő nemzedéke, nevünket hallva,
Talán nem csak legyint, hanem becsben tartja.
Mily szép szó, szabadság, azt nem adják ingyen,
Bírjunk bár javakat, híján semmink nincsen.

Utunk ma véget ér, ám kacsint ránk ösvény,
De köztünk nem akad hitszegő, sem fösvény.
Küzdjünk oroszlánként, utolsó csepp vérig,
Szenvedje a pogány, míg feljut e térig.-

Világos nappal, lám felragyog a félhold,
Az éjszaka nyoma, csupán apró, mély folt.
Félelmetes látvány, ahogy közelednek,
Gyilkolásra vágyón, arra törekednek.

Allah akbár! Allah akbár! Üvöltve szállt,
S a maréknyi magyar csatarendbe állt.
Sziklák elé lépnek, védve legyen hátuk,
Lépést sem hátrálva, megfeszülve lábuk.

Baljuk pajzsot emel, jobbjuk kardot markol,
Egyre kevesebb, ki Szondi mellett harcol.
Erejük fogytán, s testük vérben úszik,
A csatának heve tetőfokra kúszik.

Szondi neki indul, utat vág magának,
Így mutatva példát, pár főnyi hadának.
Golyó lövi lábát, meginog a férfi,
Borzasztó a látvány, iszonyatos nézni.

Fél térdre rogyva is folytatja a harcot,
Tucatnyi pogányban megmártva a kardot.
Végül a sokaság maga alá gyűri,
Az élete kihunyt, karja pedig tűri.

Szondi György fejét egy janicsár levágja,
Elestének híre a tábort bejárja.
Megvívva a várat, övéké a siker,
Amit Ali basa némán, csendben visel.

Megnézi az embert, ki ellene feszült,
Szívében diadal és tisztelet vegyült.
Fejét a törzséhez visszahelyeztette,
Szondit vitézivel illőn temettette.

-Megadom néked, mit kevés, ki tehetne,
Ott hantolom tested, hol lenni szeretne.
Őrizzed a várad, míg világ a világ,
Pompázzon körötted milliónyi virág.-

Hadi kopját tűzött, mutatva a helyet,
Adva utódoknak, nyughelyükről jelet.
Úgy feküsznek most is, vigyázva a honra,
Vérüket hősökként a hazáért ontva.

Balla László
2007.04.25.