Fullextra.hu

:

Március elején leszállott az este,
Lassan az égboltot feketére festve.
A sötétség amint szerte-széjjel terült,
A tavaszi meleg feledésbe merült.

A tél utóvédje kimutatva dühét,
Ijesztgette ágak zsenge nyíló rügyét.
De a vasszorítás napról-napra gyengült,
Erdei madarak éneklése csendült.

Vékony ösvény kúszott a sűrű fák között,
Tölgyeket kerülve mind mélyebbre szökött.
Végül egy magas fal az útjába állott,
Kapuja tövénél szélesebbé vállott.

Lovasok érkeztek a kolostor elé,
Szolgáló sietette a zárt ajtó felé.
Szeme a harangot, kolompot kutatta,
Vendégek várnak kint megrázva tudatta.

Nem is akárki jött, Salamon a király,
Elvárják a tisztet, ami neki kijár.
Vid ispán mellette, tekintélyes ember,
Türelmetlen állnak a kapuval szemben.

Végre a kémlelő ablaka kitárul,
Kíváncsi tekintet rajta át kibámul.
És mikor megtudja Salamon a vendég,
Elhúzza a reteszt, térjen be a fenség.

A szekszárdi apát Vilmos ki fogadja.
Ételt-italt bőven, asztalhoz hozatva.
- Atyám éjszakára akad tán egy szoba?
Igen fáradt vagyok, lepihennék oda.

- Megtisztel a király, szerény hajlékomban,
Mutatom a járást, ágyaztatok nyomban.
- Annyira nem sürgős, imádkozni térek,
Aztán ispánommal, ezt-azt megbeszélek. -

Egy óra teltével, úgy találta a pap,
Átmegy a templomba, ott záruljon a nap.
A sekrestyés felől, egyre beljebb lépett,
Gondolataiba mélyen bele, mélyedt.

Hangra lesz figyelmes, lassít a léptein,
Két alak előtte, nesztelen széttekint.
Kivár egy keveset, nem tudja mit tegyen,
Jelezze, hogy itt áll, vagy elrejtve legyen?

Vid ispán lázasan ontja a szavakat,
Fullánkos nyelvével, szerzett nagy javakat.
- Itt az idő király, eljött az az óra,
Nem várhatsz már tovább, ne hallgass más szóra!

Meglásd a hercegek, életedre törnek,
Magjai a téged, becsmérelő körnek.
Géza, László, Lampert mind ellened feszül,
Hatalmuk e honban, egyre messzebb terül.

Emlékezz apjukra, miért lennének mások?
Felőlük is fondort, gyűlöletet látok.
Géza itt él közel, pattanjunk nyeregbe,
S ígérem, többé nem néz a szemedbe.

Várbörtönöd mélyén, láncra verve várja,
Gyakorolsz e kegyet, szíved mikor szánja?
Lászlót és Lampertet könnyedén legyőzve,
Uralmad a csúcson, fényesen tetőzve.

- Fontolóra veszem, aludjunk rá egyet,
Válaszom hajnalig, mindenképpen meg lesz.
Addig a seregem, útra készen álljon,
Lecsapni, mint héja, gyorsan, csendben szálljon! –

Vilmos apát lelke, belül tusát vívott,
Segítséget fentről, s szívéből hívott.
Magában döntését, lázasan mormolta,
Miközben a fűzért, ujjával morzsolta.

E templomot egykor, Béla építtette,
Nem sajnálva javat, amely szépítette.
Itt nyugodik teste, a halott királynak,
Itt vetnek ki hurkot, a szegény fiának.

Nem szabad ezt hagynom, szólanom kell róla,
Meneküljön Géza, ne számítson jóra.
A sekrestyés felé, óvatosan lépdelt,
Időnként megállva, visszafelé kémlelt.

Világi ruhára váltotta a régit,
Lovát kantárszáron vezette a rétig.
A kolostor amint, tőle távol került,
Akkor óvatosan, a nyeregbe felült.

Hevesen vágtatott, ágak zúzták, tépték,
Súlyos csapásukat, ostorozva mérték.
Nem törődött ezzel, fontos ügyben jár el,
Amit tiszta lelke, önmagától vár el.

Keleten az égbolt, vékony pírban úszott,
Falva a sötétet, mind előbbre kúszott.
A csillagok melyek, ragyogtak az éjben,
Ki-kihunytak sorban, pislákoló fénnyel.

Ekkor elé tárult, a pihenő tábor,
Fatornyok, kőházak, néhol egy-egy sátor.
Éber őrök várták, gyanús szemmel mérték,
- Mi járatban erre? Beszélje el! – kérték.

- Vilmos apát vagyok, a herceghez jöttem,
Életét, hogy óvjam, Szekszárdról el- szöktem.
Vezessetek elé, mihamarább gyorsan,
Amit tudok, néki személyesen mondjam! –

A katonák hitték, meg nem is a szavát,
Tarka-barka ruha, másmilyen egy apát.
A rangidős harcos törte meg a csendet.
- Keltsük a kapitányt, ő tegyen itt rendet! –

A pap zsörtölődött, nagy veszélyben Géza,
Higgyünk, vagy ne higgyünk? Ez a fontos téma?
Szaladtak a percek, nem történve semmi,
Kínos várakozás, rá se pipált senki.

Álmos alak sétált, komótosan lépve,
Dühös tekintetét, az apátra mérve.
- Édes álmot zavart, érkezésed híre,
Saját érdekedben legyél urunk híve!

Mert ha valótlan az, amiket hallottam,
Magam veszem fejed, a kifent pallossal.
- Elég legyen ebből, igaz ügyben járok,
Vádaskodást, gyanút senkitől sem várok!

Isten az én tanúm, ő látja a lelkem,
Sújtson le haraggal, halálomat leljem! –
Összekulcsolt kézzel, felnézett az égre.
- Kövessen hát atyám! – a kapitány kérte.

- Géza ifjú herceg, meneküljél gyorsan,
Vid ispán, Salamon, lecsap azon nyomban!
Kötelesség nékem, irányodba szólni,
Tervük szörnyű, gonosz, szemedet kitolni!

- Megköszönöm atyám, a hálám végtelen,
Haragom ez órán, irántuk féktelen.
Nem szolgáltam arra, sem tettel, sem szóval,
Hogy ne számíthatnék, semmiféle jóval.

Nem vágyom hatalmát, uralmát magamnak,
Miért nyughatatlan, nem hisz a szavamnak.
Békémet, hűségem, húsvétkor letettem,
Mikor koronáját a fejére tettem.

Milyen bölcs is öcsém, sosem bízott benne,
Ó ha itt tudhatnám, és mellettem lenne!
De a minap üzent, cseh földről tart haza,
Sógorunk kíséri, és erős nagy hada.

Ottó morva herceg, lány testvérünk férje,
Készen áll, hogy kardját, Salamonnal mérje.
Elébük vágtatva, fel északnak tartok,
Magam gyenge vagyok, kerülöm a harcot.

Isten önnel atyám, viszont látást bízva,
Addig is ügyeljen, vigyázzon a sírra.
Drága jó apámnak, nyugodalma légyen!
Aludhassa álmát csendben, békén szépen! –

***

Harci mének úsznak, versenyben a széllel,
Szinte összeérve, nem úgy szerte-széjjel.
Egy dombtetőn messze, éles szempár figyel,
Hadi tervét szövi, mit ellenük visel.

Zsenge kalász rejtve, visszafelé oson,
Arca felderülve, hosszas rajt a mosoly.
És a felderítő, nem más mit Salamon,
Nehogy megpillantsák, kúszik egy darabon.

Géza és serege, Kemej mellé érve,
Lazított a gyeplőn, lovaikat féltve.
Hosszú út előttük, az ég tudja mennyi,
Kihajszolt jószággal, felelőtlen menni.

A herceg jobb keze, Abanemből Péter,
Szólott az urához, szavaiban kétely.
- Félek az öreg pap, rémhír hordozója,
A meglévő viszály, nagyobb okozója!

- Igaz volt az apát, minden egyes szava,
Bízom, mögöttünk jár, Salamonnak hada.
Érjük el testvérem, ez most minden vágyam! –
Hangzott el ajkáról, szomorúan lágyan.

- Elérjük hercegem, veled baj nem eshet,
Kardommal védelek, amely sosem reszket.
Életed megóvom, felesküdtem arra,
Hitem rendületlen, nem tér jobbra-balra! –

Katonák sorfala, váratlan előttük,
Felajzott íjászok, de sok van belőlük!
Salamon zászlaja, lobog a magasba,
Elindulnak lassan, feléjük haladva.

Géza parancsot oszt, - Térjünk oldalra el!
Könnyű célpont vagyunk, emitt sírunk a hely!
- Nem lehet jó urunk! – üvölt felé Péter.
- Be vagyunk kerítve, csapatunkon métely! –

És a bajt tetőzve, két vármegye hada,
Leteszi a fegyvert, elinalva haza.
Géza megdöbbenve nézi távozásuk,
Facsarja a szívét, hűtlen pártolásuk.

Töprengett a herceg, miként cselekedjen,
Adja önként magát, netán verekedjen?
Döntött, az utóbbi, inkább harcban essen,
Mint sem Salamonnál, várbörtönben vesszen.

Testőrei hűek, nem hagyják magára,
Mindegyikük tartva, az adott szavára.
Géza köré gyűlve, védőfalat vontak,
Lelki üdvösségért, hangos fohászt mondtak.

- Merre törjünk uram? – Péter kérdezte meg.
- Magyar, Német, Olasz, kitől jöjjön a seb?
- Úgy, mint eddig észak, arra felé futunk,
Még ha, az ördög is állja el az utunk. -

Vesszők záporoztak, borítva az eget,
Pajzsba, testbe fúrtak, téptek régi heget.
Géza vitézei, hullottak a porba,
Fiatal harcosok, kivirágzó korba.

Salamon dandárja, bevágott eléjük,
Németek, Olaszok, hátulról feléjük.
Gézába egy harcos, kardot akart döfni,
Jó fejjel magasabb, mint körül a többi.

Felismerték rögtön, feljajdult sokakba,
Opos, híres bajnok, a király lovagja.
Abanemből Péter, közébük ugratva,
Pajzsát a pengének, útjába jutatta.

- Meneküljél uram!- hangosan kiáltott,
Hiszen ő is tudta, ellen ki áll ott.
- Feltartom, míg bírom, az erőmből futja,
Karom a kardomat, felemelni tudja. –

Géza pár testőrrel, kijutott a bajból,
Foszlányok szűrődtek, az öldöklő zajból.
Akik ott maradtak, utolsó csepp vérig.
Elzárták az utat, jusson előny nékik.

Elült a csatazaj, oly sok a tetemből,
Salamon őrjöngött, - kicsúszott kezemből! –
Vid ispán nyugtatta, - Ne aggódjál király,
Elhullott serege, mi megmaradt silány.

Nem veszett még semmi, előnyben maradtál,
Fényes győzedelmet, és sikert arattál.
Mikor legközelebb, magad előtt látod,
Remegő lábakkal, kegyelemért tátog. –

Salamon lehiggadt a dicsérő szótól,
Elképzelte Gézát, mint alázva hódol.
Átélve a percet, már magában derül,
Bízva, mihamarább a markába kerül.

***

- Sógor, ez a vidék több mint Pazar látvány! –
Mondta Ottó herceg, paripája hátán.
- Időzzünk el csöppet, gyönyörködnék benne,
Mielőtt a szemem, tőle búcsút venne!

Bizony, amit látunk, alighanem csoda, -
Felelt László herceg, mosolyogva oda.
- Alattunk a völgyben, a Duna kanyarog,
Felcsillámló habja, ezüstben kavarog.

Kígyóként tekereg, vadregényes tájon,
Felülkerekedve, minden földi bájon.
Körötte az erdők, bővelkednek vadban,
Nemes vadászzsákmány, medve, szarvas, vadkan.

Szavam adom Ottó, amint a zaj elül,
Elhozlak magammal, megmutatom belül.
De most indulnunk kell, nagy veszélyben Géza,
Salamon számára, maga könnyű préda.

- Igazad van László, nyargaljunk hát tova,
Rokonomat bajban, nem hagyom el soha!
Ám a visszatérést ide nagyon várom,
Újabb trófeára, vadászatra vágyom! –

Órák óta rótták, koptatták az utat,
Mikor egy katona, a távolba mutat.
- Uram, László herceg, vendégeket kapunk,
Lovasok vágtatnak, nem magunkban vagyunk! –

Íjat, kardot elő, felkészülten várjunk,
Ki tudja mifélék, harcra készen álljunk! –
Látszott minden harcos, tudja mi a dolga,
Szempillantás alatt, fejlődtek fel sorba.

Már az érkezők is észrevették őket,
Lassítottak ugyan, de azért csak jőnek.
Hiszen mit veszthetnek, mögöttük a halál,
Ami most vár rájuk, az kegyesebb talán.

Géza feltartotta maga elé pajzsát,
Hogy ha úgy szükséges, folytathassa harcát.
László tekintete, a címerre tévedt,
Jól látja, káprázat, csak meredten nézett.

Aztán felocsúdva hangja nagyot dörrent,
Kőszoborrá meredt, élő ki volt körben.
- Kik rejtőznek bátyám címerének mögött?
Árulók csoportja, tőle távol szökött?

Mutassatok arcot, szemetekbe néznék,
Jöttötek okáról, feleletet kérnék! –
- Édes testvéröcsém! – lebicsaklott a pajzs,
- Végre elértelek, miránk kijárt a baj.

Salamon aljasul, orvul, reánk csapott,
Soha sem fogom, feledni e napot!
Leghűbb embereim, elhullottak értem,
Akik velem vannak, maradtak meg épen. –

Tehetetlen dühe, könnyeket fakasztott,
Amit László herceg, vigasza apasztott.
Szálfa termetéhez, roppan erő járult,
Szívet is arányban, mértek hozzá társul.

- Pihenned kell bátyám, tüstént tábort verünk,
Amint megfelelő, óvott helyre lelünk.
Tudok is nem messze, széltől, fagytól védett,
Megfordultam arra, vadászatok végett.

Agg remete lakja, sok esztendőt számol,
Ott él meghúzódva, a világtól távol.
Írástudó ember, Vác a becses neve,
Sok éjszakát, hajnalt, átbeszéltem vele. –

Ottó morva herceg, kezet nyújtott néki,
- Ne aggódjál Géza, nem kell tőle félni!
Összemérve erőnk, győzni fog az igaz,
Jusson a pokolra, ott égve el ki-gaz! –

***

Fakunyhóban aludt, a megfáradt herceg,
Puha szalmazsákon, meleg tűzhely mellett.
Szeretett testvére, vigyázta az álmát,
Melyben óvón, féltőn, fölé tárta szárnyát..

Másnap korán reggel, kipihenten ébredt,
Édes nyugodt álma, még halványan rémlett.
Elhúzta a prémet, mi ajtóul csüngött,
Vastag medvebunda, már békésen függött.

Szikrázó napsütés, vakított szemébe,
Kezét feltartotta, homloka elébe.
Látta katonáit, a tisztáson ülve.
Türelmetlen várva, a pirosló sültre.

- Gyere testvérbátyám! – invitálta László,
- Hogyan, miként legyen, elkél köztünk pár szó.
Tegyünk rövid sétát az erdőben belül,
Ahol körülöttünk, csend, nyugalom terül! –

Alakjuk elnyeli a fáknak sűrűje,
Évszázados, tölgyek vigyázó gyűrűje.
Némán bandukolnak, egy mezőre lelve,
Amin patak fut át, éppen kettészelve.

A herceg már nyitná szóra az ajkait,
De hirtelen megáll, széttárva karjait.
Mutató ujjával, a magasba jelez,
Kérdezve Gézától, - Látod-e a jelet? –

Amaz fejét rázza, - Nem látok ott semmit,
Csupán bárányfelhőt, számlálva sem mennyit.
Miről kéne tudnom, mit is kéne látnom?
Feleleted László, kíváncsian várom.

- Az Úrnak angyala, leszállva az égből,
Aranyló koronát, nyújt feléd kezéből.
Tudatja, hogy néked adatik a siker,
Salamon elbukik, vereséget visel!

- Ha e látomásod, beteljesül öcsém,
Szavam adom arra, esküm rá a kötés.
Egyházat emelek, itt ezen a helyen,
Hálám az Úr felé, kifejezve legyen.

Ám magam még várnék, nem futnék elébe,
Frissen emlékezem, nem kötnék beléje.
Maradnék keveset, hogy tovább dagadjunk,
Ne kelljen megint csak, alattuk maradnunk!

- Tüstént útra kelünk, tapodtat sem várunk,
Kirántjuk a kardot, velük szembeszállunk.
Egy elbízott sereg, győzelemtől részeg,
Ez az alkalmas nap, bízzál bennem kérlek! –

***

Estére Cinkota határához értek,
Honnan felderítők, kémelődni tértek.
Merre jár az ellen, mennyivel előttük?
Bizonyságuk legyen, pontosan felőlük.

Hamar kitudódott, igen közel vannak,
És, hogy nem látszódnak, egy oka csak annak,
Falat von közéjük, a környék egy hegye,
Amely velük szemben, Mogyoród a neve.

Hajnalodott, pirkadt, köd szállt a vidékre,
Megóvva a csendet, a harcot kikérve.
Arasznyi sem látszott, a füstös homályban,
Összegabalyodtak, egymásnak nyomában.

László józanságát, senki el nem hinné,
Ha most katonáit, mészárszékre vinné.
Úgy döntött hát kivár, nem rohan vesztébe,
Azt sem tudván ki szúr, kinek a testébe.

Másnapra kitisztult, gyenge szellő lengett,
Sorakozva álltak csendben, egymás mellett.
Salamon is készült, a gyilkos csatára,
Büszkén tekintgetve, gigászi hadára.

László herceg lován, Szögnek a nyergébe,
Fel-alá ugratott, csapatát szemlélve.
Súlyos csatabárdját, lengetve kezébe,
Bátorítást adván, harcias hevébe.

- Magyar vitézeim, nem vagyunk magunkba,
Ottó morva herceg, velünk tart bajunkba.
És mi legfontosabb, odafenn az égből,
Isten is tekint ránk, a tengermély kékből!

- Ezen két segítség, erőt ad ma nékünk,
Bár sokunk elhullik, kivérezve értünk.
De István örökét, meggyalázva látni,
Inkább a halálunk, sem mint azzá válni!

Bátyám sosem vágyott koronát fejére,
Mégis csak cselszövés, ármány jő feléje.
Őt is, mint apánkat, gyötörve a zsarnok,
Választhatott mit kér, koronát vagy kardot!

Hiába az eskü, hiába a tettek,
Úgy élje napjait, minden perctől retteg?
Magam is bujdossak, olyan bűn övezte,
Amit meg sem tettem, gyanút sem követve?

Hazánk elárulva, nemzetünk kifosztva,
Hamis ígéretek, türelmünk kifogyva!
Most ezen a helyen, itt Mogyoród hegyen,
Elválik, elbukunk, vagy szebb jövő terem!

Küzdjünk együtt méltón, esküdve az ügyre,
A szikkadó virág, fakadjon még rügybe!
Minden cseppnyi vérünk, eljut a növényig,
A nedűt esdeklő, szomjadzó gyökérig.

- Esküszünk! Esküszünk! Úgysegéljen isten,
Követünk hercegem, rendületlen hitben!
Salamon ne várjon, tőlünk semmi jóra,
Gézát felemeljük, egészen a trónra! –

László, fortélyt ötlött, bátyával tudatta,
Leleményességét, példásan mutatva.
Add ide a zászlód, te meg vidd enyémet,
Ellened irányul, a legfőbb merénylet.

Hadd higgye Salamon, magad vagy alatta,
Parányi dandárod, életben maradva.
Lepődjék meg látván, én állok előtte,
Úgy, mint soha addig, még annak előtte!

Ottó, kedves sógor, Vid ispánt kutassad,
Vitézi erődet, ő rajta mutassad!
Különítsd el hadát, a királytól messze,
Vajon kitartása, veled szemben lesz-e?

Ütközve az erők, csattantak a kardok,
Borzadva torzultak, a megrettent arcok.
Nyársként döfött húsba, a hegyezett lándzsa,
Gyilkoló tusának lobbant fel a lángja.

Gézának zászlaja, magasan lobogva,
Lovasok törnek rá, gázolva, robogva.
Salamon az élen, semmitől sem retten,
Ám most valamiért, mégis összerezzen.

Mert akit megpillant, László maga bizony,
Rokona látvány, számára az iszony.
Féli tekintélyét, féli az erejét,
Kitérne előle, merre van menedék?

Géza a gerincről, oldalukba kerül,
Lobbal, szenvedéllyel, a csatába merül.
Ottó, morva herceg, Vid ispánra száguld,
Eltapossa őket, mindenki csak ámul.

László csatabárdja, tisztást vágott körbe,
Aprítva az ellent, ledöntve a földre.
Opos, híres bajnok, ott termett elébe,
Mutatván, felszeli, pontosan felébe.

Ejj, erre a herceg, olyat vágott rája,
Megreccsent a csontja, összeroppant válla.
Opos, híres vitéz, a lovára borult,
Fájdalomtól nyögve, tőle vissza-vonult.

Tetemek hevernek, körös-körül széjjel,
Aratott a halál, mámorító kéjjel.
Nagy nap volt számára, kiélhette vágyát,
Magához ragadva, életeknek százát.

Sebesültek nyögtek, vérüket köhögve,
Vízért, megváltásért, esdeklőn hörögve.
Eltávozó lélek, utolsó halk szava,
- Elestemnek hírét, vigyétek meg haza! –

Salamon vágtatott, űzött vadként hajtva,
Reggeltől napestig, gyilkos tempót tartva.
Szíve megkönnyebbült, mikor a távolba,
Szeme előtt feltűnt, Mosonnak vártornya.

Anyja, mint megtudta, miként járt a fia.
Mérgesen szólt hozzá, kezdődött a vita.
- Hiába óvtalak, intettelek attól,
Ne lázadj, ne szakadj, a rokoni magtól?

Unokaöcséid, önmagadra szítva,
Gonosz cselszövésed, haragjukat vívta.
Elpártolva tőled, bosszújukat vették,
Uralmad, trónodat, a semmivé tették! –

Salamon felmordult, - Elég legyen anyám!
Szavaid hallgatva, ellenem vagy talán?
Te sem vagy hát különb, mint azok a fattyak?
Megkapod a jussod, amit ők is kapnak! –

Lendült már az ökle, a megszeppent főre,
A világra hozó, legszentebbik nőre.
Judit ugrott közbe, Salamonnak neje,
Azért nem sújthatott, anyjára a keze.

Zsörtölődött tovább, levegőt sem véve,
A két rémült asszonyt, őrületbe téve.
- Majd a német császár, Henrik seregével,
Kisöpröm ez odút, minden szemetével!

Nem lehet engemet, csak úgy meggyalázni,
Koronám, országom előtt megalázni!
Rettegjen mindenki, számlálva órájuk,
Keservesen fogom, elhúzni nótájuk!

***

Ujjongott a nemzet, elbukott Salamon,
Idegen befolyás, zsarnoki hatalom.
Székesfejérvárott, hallva sóhajára,
Géza lett a király, népe óhajára.

Szavát meg nem szegve, visszatért a helyre,
Ahol, testvér öccsét, biztonságát lelte.
László vele tartott, kutatva a tájat,
Hová emeljenek, istenüknek házat.

Ekkor az erdőből, szarvasbika lépdel,
Megvetve a lábát, őfeléjük kémlel.
Vitézek nyilai, záporoznak felé,
Nem érve zuhannak, mögéje vagy elé.

Gyertyák fénye lobban, agancsai között,
Kisvártatva büszkén, a Dunába szökött.
- Mi zajlott előttünk? – Géza kérdezte meg,
Ily becses trófea, emberöltőbe egy!

Ennyi vessző közül, egyik sem sértette?
Vak szerencse, netán oltalom védette?
- Válaszolok testvér, mi zajlott előttünk,
Ki volt kit ostobán, majdhogy nem lelőttünk.

Nem eme világnak, e földnek szülötte,
Mennyek országának, angyali küldötte.
Ott hol íjainkkal, farkasszemet nézett,
Ott épüljön templom, honnan el nem lépett!

Balla László
Vácegres 2009. 05.16