Tudod, amikor a nyári Nap
esti csenddé olvad és megannyi
zöngést feledve belekábul zöld
fátylába az erdő, akkor jönnek elő
vizek rejtekéből, virágok kelyhéből,
levelek redőiből, s mindenhonnan,
ahová titkot rejtett a Mindenség az
a perc, amit remegve óhajt a költő,
amiért mosolyt könnyez az emlékező
vén, amit horzsolt kézfejével védve
nyújt anyja felé a gyermek.

Mennyire, mennyire vágyakozik,
mind, kinek porból adódott, és porrá
porlad majd szét a káprázat világa!
Miről tud majd szólni az Ige? Miről
tud majd többet merengeni a magány?
A semmi vagy a minden az, ami fáj?
A minden tudása vagy a tudás hiánya
löki majd elemésztő tűzbe meggyűrt
életünk lapjait? Pedig csak egy percet
vágyunk, egy olyan kis semmiséget,
amiért vigasztaljuk a síró ember- kölyköt,
átsegítjük a kérgesedő erű szenvedést
az úton! De késői poharakat nyújtunk
özönvíz idején a szomjazónak és
rólunk formálódik minden hitetlenként
visszanéző megkövült álmodozás!

Tudod, amikor csillagos paplant
húz magára a Megérkezés, és utolsó
vonatunk is elszisszen a töltésen, mindig
kiállok az ablakba. Sután, mint eszmélő
ember, mint megnyugvásba feledkező
mondom az imát.  Hiszem, hogy minden
szavunkat felkapja valami kozmikus
véderő, lendületében meg nem törik,
nem kérkedik, nem kételkedik, mindent
eltűr, mindent remél, mindent hisz, ezért
mindig elér mindenhová! Most tőlem, hozzád.