Akkor kellett volna még egy szót mondani,
amikor vérrel öklendezted magad körül a
színehagyott falakat! Nem tettem. Csapzott
hajjal dőltél  valami vezeklés, vagy bűn  ellenében,
zakód  zsebéből pár fillér is kigurult, ahogy elestél.

Milyen vihar foglya voltál, hogy féltél
megsimogatni lázas homlokom, takaró alól
kiszabadult lábam elrendezni? Vagy megtetted talán?
Mondd, s hinném, mert magam is már egy félretolt
tehervagonban,  a semmi tetején ülök. Vállaimon
varjúként károg az idő, belőlem is tépni akar a pokol
őre egy darabot. Szenvedni tanít egy elfeledett szent.

Rosszkedvem reggelét élem. Emlékeddel ébredtem,
ostorként csapott reám,  iszonyú, mennyire nem fáj!
Odakint világra indul ismét a zaj.  Sötétre születik,
világosra ébred ma is számolatlan lélek! Hitem éledő
csendjében újra eltemetlek,  Apám.