Az a vonat
ha elvinne, tudom, maradna a pénztárban az a kardigános
nő, akinek ki volt száradva a szája, meg a talpfa réseiből
kifakadó gyenge szál! Az élet, s tudom, csak bennem lenne
halott minden jel. Egymásban mi magunk is, ahogy túlgondoljuk
a semmit, és ölelések helyett haraggal cimborálunk, keskenyre
szorított szájjal , ahogy tettük dacosan sokszor, feledve a hívő ölelést.
Azt a könyvet
ha megírnám, benne lenne a gyermek, akit elhagytam, a szó
helyett a vállrándítás, és az ország, amit fel sohasem építek.
Ott lenne felfedve a szándék, amikor mellém botlik egy koldus
az úton, és bevallva a templomi remegés, ahogy Mária szeméből
olvasom jövőm, s botladozó hitem remegő láng-rajzából az ima
időtlensége éppúgy, mint ujjaid vékonysága első hideg téli napunkon.
Az égre
ha felnéznék, tudom, magamat látnám, ahogy a kupé ajtajában állva 
nézem a világot, s látom, ahogy csak én láthatom. Látom, amint
önmagába olvad kévéje a fénynek, s nyomorúsága a gondolat
szépségének, pedig feléd zakatolok, megint csak zakatolok, mert
visszafelé önmagamnak rabja, sorsom kitartottja vagyok. Ha felnéznék
az égre, magamat látnám könyvvel kezemben, egy kihalt vonaton.