:
Olyan szépen látni a fellegekből a vihart
nem tudta senki más, mint nagyapám,
Kiállva a tornácról nézte, amint a fény halad,
ahogy rendet lélegez a megtisztult határ.
Olyan szépet mesélni csak a lány képes,
amikor haja mögül éled a rejtett pillantás,
lelkünkben, ahogy vérünkig lecsitul a félelem,
amikor kimondja helyettünk a szeretni akarást!
Olyan szépen hinni a zsoltár menedékét
csak nagyanyám tudta egyedül, senki más,
ahogy őszülő tisztességére kötötte keszkenőjét,
ahogy minden rossz tettünkre talált megbocsátást.
Olyan szépen hallani riadalmát gyermeknek
senki más nem képes csak a megvénült anyák,
lassabb a kéz, a gondolkodó csend is nehezebb,
a ruha viseltes, de ráncot mosolyog az aggódás.
Olyan szépen várni, és távolból is közelben lenni,
éjjelből úgy odafordulni, csak a kedves képes rá.
Esőnek örülni, hangnak tűrni, csak úgy tenni-venni,
ketten egyedül lenni, mégis suttogni, hogy senki, senki más!
(117 szó a szövegben) (974 olvasás)