Mennyből az angyal,
eljön hozzátok pásztorok?
Meglátja-e gúnyában az embert,
s tört szárnyakkal is ha kell, de
lába elé zuhan a puszta népének?
Mert puszta itt már az erdő is,
vadnak tán ad még rejteket, de
féljen mind, ki farkast nem kiált!
Mert puszta itt a szó, s a kiáltó
is nyugszik,  kővé válik kezében,
és elporlad őseink kenyere!

Mennyből az angyal,
hírt hoz-e, s bíztat elindulást?
Hol az a pásztor, aki hinni, hiszi
majd szavát, és feledve éhségét,
nyomorúságát, fájdalmát, hatalomnak
kénye-kedvét túllép önmagán, sorsán?
Mert botladozik a lélek, s hol fegyverért,
hol élelemért kiált, majd elveti mind,
s mint gyermek ki felnőtté élte útjait,
gyolcsba tekerve viszi a szeretet magvát.

Mennyből az angyal,
ismeri-e még a gyertya lángját?
Hol van az asszony kinek homlokán
cseppet izzad az édes szenvedés, és
hol az ember, aki megzokogja a látomást?
Van-e valahol egy kéz, mely behívja a vándort,
és merre van az a három nemes király?
Lesz-e holnap békénk, mosolyunk, társunk,
ki égett földünkre majd virágot ültet,
ki eligazítja korhadó jászlunk szalmáját?

Eljön  ünnep után a  tisztes hétköznap,
zajba fullad minden egyszeri imádság,
fut sorsa mellett a kényszerű akarat,
nyughatatlan szavam mégis pásztort kiált!