A szándék színes szőttes, szobám csak
játszi díszlet ebben a túlélni és megmaradni
monodrámában. S hol önmagának játszik az ember,
önmagának súg, ha elakad, és önmagának hajlik meg,
még az istenek is csak statiszták. Magamnak mondom
a végszavakat, árnyékom a jel, hová lépnem kell, és ha
belebukom, holnap újra szólítom magam, önmagam harcára.
Mert tudom, tőlem két hét távolságra ott didereg a zálogban
hagyott szavam, két takaró alatt, mint lázas gyermek sorolja
a szenteket, és sírja, átkozza a régről megírt szerepeket.
Mert a hit a legmagányosabb szeretet. Önmagával dacol
nemes harcában és  belegyűrődik a napok ráncai közé,
koldusként  is gazdag örököseként az évezredek várakozóinak.
Két hét távolságra van tőlem a zsinórpadlás, csupa kék
és selyem képekkel, rejtelmes fényekkel.

Amikor távolodom tőled, közeledek is mind egyre.
Viszem szövegkönyvem, mi rám szabatott, minden
lap első sorában darabom címe:
Két hét távolság (Előre megyek vissza hozzád)