Követhetetlen ma már a semmi is.

Télen nagy kék terem a világ, honnan
kitiltott jelenség a Nap fénye, a Teremtő
sem mozdul, karja megcsonkolt faág.
Foszló kalács bennem a tudat, morzsálva
futnak gondolataim szerte-szét. Már nem
várok semmit. Kinek nincs, mindene van.
Tudom lesz majd tavasz, amikor Isten karja új
feltámadásra int, de addig féreg szinte mind.
Kereszt ma is áll, minket akar rászegezni
a mások hite. Minket, kikre nem jutott
aranynak fénye, sebeinkre gyógyírként mirha,
s tömjént is csak hírből ismerünk.  De hallásunk
éber, halljuk az osztozkodó kockák csörgését,
érezzük ízét a rozsdás szög-vérnek, és látjuk
mint támaszkodik kijelölt fiához az egyszer szült
anya. Pislákol a láng, de el nem égheti végleg!
Vígan legyünk hát, szóljon a dal, s táncoljunk az
ördög halotti torán, míg homlokunkra tapad csapzott
hajunk! Isten kertjében mind részegek vagyunk.