Valaki jár a völgyben köpenye a földet szántja lelkén
száradt kovász a nyers élet-fohász. Fáknak s
bogaraknak mesél ahogy dünnyög lépte nyomán a
hajdanvolt levelek erjedése beleizzad foszlóssá vált
ingébe. A jelen csak köztes pillanat szétgurult mögötte
az emlék gyöngysor lánca bukó nappal szeretkeznek a
hegytetőn álló örökben is zöld őrszem-fák.

 

Valaki jár a völgyben kalapján megült a moha zöld
időtlenség apró sziklákra csókol párát a csermely.
Ködöt könnyez a formátlanná fagyott ágboltozat.
Távoli füstben melegen tartó marasztalásban bízik.
A jövő nem várt cselekvéstelenségek sora megbotlik
szándékában átlép egy apró vedlett tudatosságon miben
töredezettségében is felismeri sajátját az első kígyó.

 

Valaki jár a völgyben körme alá feketült a mosdatlan
világ minden szennye térdén mert úgy is kellett kopott
anyagtalanság a megalázkodás. Kardja ha volt is eltört
az első kő keresztjén jelet álmodott az önmaga által
kikapart templom sírjában. Démonokkal borozott éjjel
szentekkel itta nappal a megbékélés keserű hitét. Valaki
jár a völgyben talán eltévedt talán én vagyok. Magam.