:
Türelmetlen Lázárként
ébredek tetszhalott létemre,
rokon, gyermek nem remeg
imát értem, olykor anyám,
az örök Máriákká öregedők
könnyeivel. Magam sem tudom,
akarok-e többet a feltámadástól,
vagy az ember fiának
hangjával is beérem! Távol
áll tőlem a küzdeni tudás,
arcomról lassan lehámlik
évtizedeim gyolcs-pólyája,
ráncot hagy maga után, mint
gyermek ceruzája a finoman
selymes asztal lapján, ha életet
rajzol. Olyan csupa színes, őszi
falevél neki még, kesze-kusza
bogas hajú manó, mosolygó
felhők alatt óriássá viruló virág.
Nekem emlékkép egy keretben.
Tékozlóként már nem mehetek
apám megbocsájtó menedékébe.
Így hát tékozlom időm, követ
vetek léptem elé, ócska ruhámra
- csak úgy hevenyészve- új posztóból
csalok szépség flastromot. Pedig mi
még nem tudunk semmit. Azt sem
tudjuk, hogy mutat majd feltámadáskor
a selfien!
(120 szó a szövegben) (346 olvasás)
