Elmondom az örökké kétkedőknek,
hogy volt itt már fénye egyenes
a kaszának, lófarkas zászlót
szaggatott a kereszt éle, és vérré
vált a patakok összefolyása.
A szó még a mienk, de a halál
csöndes dac.

Elmondom az estéről reggelre éhezőknek,
hogy nem mondhatok semmit!
A nincsből nem terem más, csak
kegyelem majd, mert a nincstelen
kegyes, s nem marad gazdag temetetlen!
Mert csöndes dac, a halál már
nem lehet.

Elmondom én annak, kinek kezében kapa,
lapát, csákány, hogy utat nem törni kell,
hanem simítani, mit józanság táplál;
s a harangokat, a harangokat majd félreverik
megtört szívű suhancok, lábszáruk horzsolt
hitével botladoznak atyjuk elé, s az öreg,
ki már karcolta körmeit koporsója fájába,
bölcsőt farag, s gyöngyöző szeme
könnyeivel festi unokája álmát.

Mert nem lehet halálunk a csöndes dac,
mert Isten nem erre teremtette a puszták
őseit, nem ezért ette doni őseink csontjait
a fagy, és nem ezért imádkozik az anya!
Ide kevés már a papok szava, úgyis
pálfordulás az, ahogy hajnalra sárgállik!
Nem lép kettőt egyszerre a gaz, ha egy
lépésre csupán a jutalma!

Elmondom ez elmenteknek, hogy egy
se mondja soha, hogy kell tartani a
lobogót! Maradtunk szülőért, gyerekért,
hazáért, nem tudom miért! Egyre megy,
de maradtunk! Nekem ne tegyen voksot
ki nem itt lépi az utat, nem itt nézi az eget,
s nem innen lép ki roggyant házak árnyékába!
Az nem tudja a kérges tenyerek ráncaiban lapuló
apró vacogást, nem látja gyérfényű szemét
az éhezésnek!

De elmondom az elmenteknek,
hogy nincs bennem harag, ahogy irigység sem
feszít. Lesznek majd új vezérek tudom, lesz majd
szolga is sok, de nekem már soha nem lesz, már
nem, csöndes dac a halál!