:
Lesz-e még rajtunk virága a fénynek?
Illatát érzem majd, ha visszatérsz?
Teérted élnek, és elérnek, ahogy bennem is
ég a múlt, hamvadásig emésztve a jelent.
Látom az utcát, az árnyékok egymásra borulását,
rajta feledi szemét zokogó csillagom estje!
Szó, ígéret, eskü a remény is,
talán velünk lép, s csak velünk tovább…
Most írjam neked? – Vagy feledjem a
tollat, legyen csonka csend mit érzek…
Bár csak lennék tudatlan, hogy ne lássam
hunyt szemmel is mit feledni szeretnék!
E tétova lét dobog bennem, még
suhan olykor, bomlott szálú kelme
mosoly visz a sírba, ahol örömöd lennék,
azt más is tenné. Érted kél! Léted élteti!
Most, hogy látlak, előttem ülsz szemben,
s nem csak hangod, mi üzen, szalad
nevetésed, ajkadhoz óceán íze simul,
kebled megremeg, s dobban a széllel…
Benned zsongna minden sóhaja megmaradt
időmnek, s bár olykor temetni vágyom
ezt a százszirmú lélek-tavaszt, veled innám
kitikkadásig mi még vágyainkból maradt!
(129 szó a szövegben) (234 olvasás)
