Cím: Mifelénk lassú vonatok
Szerző: fényesi - Tóth János
(09-25-2017 @ 09:00 pm)
:
Mifelénk lassú vonatok járnak.
A fények felszántják újra és újra a
töltés sebhelyeit. Mit eldobált
magától a lélek, a test sosem
feledi. Megroncsolva hever oldalára
dőlve egy konzervnyi életben maradás,
maradékot lakomázik ma a szenvedés.
Ahogy mondom, mifelénk lassú vonatok
járnak. Úgy viszi, vonszolja magát, mint
fáradt nagyanyám föl-föl a mennybe,
eleinte a harmadikra, hol egyszer laktunk.
Nehezen és szuszogva jár, tudván, hogy
már csak pár perc az állomás, a végső,
de pillantásra még visszatekint az ülés
súlyos ürességére keresni, amit ott feledett.
Hiába, hiszen mifelénk lassú vonatok
járnak, lassú így még az ott feledés is.
Nem látni, amíg eszünkbe nem jut, amit
unos-untalan kerestünk. Pedig ott
simul sztaniol lényével az az édes semmiség
is, mit remegve bontott szét a mohóság
évtizede, kopott is akár rajta a szó, és
émelyítő pára lengi körbe, mint lepedő
szaga lázas savanyú éjek után a reggeli
minek –ébredésnek! Amikor felénk
lassú vonatok járnak, akkor van ideje
a rohanásnak! Széles utakra bámul
a kerekek vaksága, kábán vesztegel
laprugóin a rezzenő vágyakozás! Hogy
szaladna, s hagyná mezítelen rozsdáját
kócolni a széllel! De mifelénk lassú vonatok
járnak. Kábel útvesztőkbe fut a szándék,
olykor még álmodik, megidéz sors-kacér
esteket, kanyar-sikoltásokba veti hitét,
meglesi a hold bódulatát, sárga lepkék
szárnyairól repülést irigyel, megsirat
minden elmaszatolódott bogárnyi érintést,
végül megáll, önlétére virrasztja a hajnalt,
s kijózanodva félelmeitől, marad a
síneken. Olykor maga sem tudja, miért.
(203 szó a szövegben) (227 olvasás) 
|
