A kávéját épp kiitta. Az akadémia büfé
(talán) aranyszínű csészéje alján meg
tapadva elmúlt évtizedek volt zenészeinek
szokásaihoz, megült megint egy mikronnyi
cukros nyál. Valaki még egy kiskanálnyi
levegőt suhint utána, mint pálca tört
része az ütemnyi lépés, ahogy cipőjének
talpa rásimul a vörös szőnyeg szálaira.

A takarító nő, de már nem izzik fényben
az öle, dupla zoknit húz, ha a kinti, és amúgy
is az idő fagyra vált. Tudja a próbaterem
sarkába bevágott fény sikítását, ahogy ajtót
nyit rá a kötelező féldecis lehelet, meg lehet
szokni, ahogy a szétdobált kottalapok közt
némi nyomot hagy a művészet, úgy vékonyodik
partvisa fején a közeledő nyugdíj, kor, hatás.

Az öltöző sarkából csendben emelkedik
árnyéka a korai üvegház-hatástalanság
cáfolatának egy kosárnyi rózsasóhajtás, meg
-végig cirógatva azzal a dallammal- egy apró
szív, mellyel még elköszönt a hegedűs, mert
ő tudja mit is jelent a havas szürkeség hazafelé.
Volt neki is egy a másik után, de akiért ma már
siet nem hasonlít senkire, mert más. (Talán ennyi
a Születés!)