Cím: Mégsem félek
Szerző: fényesi - Tóth János
(06-11-2020 @ 06:02 pm)
:
(Három év elteltével)
Ötvennyolc éve virrasztok immár
múlt és jövő közt ebben a verdeső-percű
jelenlétben. Néha álmot látok. Nagyanyám
utolsó léptét, s hallom zsoltáros éjjeli dalát.
Apám kézfejének hidegét, s vérét vesztő
mozdulatlanságát, vigyázom halványuló ébrenlétét.
Jöttek sokan vagy kevesen talán. Nem számolom.
Ki nevét adta, ki csak a testét, kit én hagytam
veszni, s volt, ki engem nem védett. Voltam
szigeten, hol termékeny-léptű Isten vezetett,
s városban, hol néptelen tereken száguldott
velem az ördögszekér. Voltak falak, melyeket
neveztem otthonnak, lakásnak, én voltam mind.
Megálltam ablakok alatt, nyitottam ajtók sorát,
s tettem, mint véltem akkor jónak. Írtam szavakat,
s hittem nem vész el, hisz magam is csak kaptam,
enyém sohasem volt, így marad meg örökké.
Bíztam gyermekként, s felnőttként is olykor, s bár
neveztem azt mindenféle okból jónak,
hatalmasnak, végül maradtam kereszt tövében
egy utolsó bámészkodó. Vétettem is, törtem
kenyeret, oldottam kötést, sebeket bekötni sosem
voltam merész. Láttam temetni magam, ahogy friss fodra
hullik gödröm szélének, s virággal üzen fényt csorgó
ujjak közt az emlékezés. Ringattam gyermeket háromszor,
vesztettem el sokszor. Tudom, majd előveszik a
mondatokat,
képeket a régi évszakokról.
Cselekedtem, s megbotlottam,
semmit meg nem bántam.
Vagyok, ahogy születtem, belőlem
nőtt,
amivé váltam. Hittem, kutakodtam, olvadni, s hasonulni
mássá egyszer sem vágytam.
Törvény vagyok, ismerhető
ismeretlenség,
szédült korok tanúja, ki még hallotta, hogy
mindig nyugatról fúj a szél. Voltam lobogó
hangú vezérlő
szólam, vagy éppen csendben
megbúvó értetlenség.
Immár ötvennyolc éve virrasztok egyre inkább szorongó
magamban. Remegve bezárul felettem az égi mítoszok
tarka-barka semmisége, fényben fürdőzöm, csillag leszek.
De már nem félek.
Mégsem félek.
(216 szó a szövegben) (333 olvasás) 
|
