Lehunyt szemem alól figyelem, hogy neszez
köröttem a világ, a lépések zaja
felver, riadtságom kétség vizén evez,
felszakad bennem a kín selyemsóhaja.
Míg rám tekeredik zöld-kígyófélelem,
sikamlós testével úgy magához szorít,
mozdulni sem tudok, játszadozik velem,
aztán szívembe mar – s már szinte mámorít
az érzés..., szédülök... Ülök..., tehetetlen
vagyok..., szánalmas a helyzet - beleremeg
testem, hisz tudom, a sors kivédhetetlen.
Kiszáradt szám hittel átfont imát rebeg.

S kié a fájdalom, Istenét nem leli,
még magát sem érti, hogy maradhat alul,
fattyúmagányba búj, könnyeit elnyeli,
nem tudhatja senki, tört hite hogy fakul... 
s miként olvad benne a kovácsolt erő.
Lázad minden ellen, széllel szembefordul,
és orkánként tarol – markában tört tető
porlik,  keserűség homokja csikordul
foga közt. Most minden egyszerre oly nehéz.
Nem érti, hogy miért...? Elveszik a mába... 
ám nem adja mégse fel, sorsával szembenéz,
s reméli, fájdalma nem lesz majd hiába...


2012-08-14.

ui. A férjem. aug. 24-én műtik - rákkal...

/2013.03.29-én elhunyt. /