Öregség

Tisztelem az öregeket. Alapból is erre tanítottak, szüleim ebbe neveltek, mint ahogy az ifjú fát növesztik a kereteibe. Kellett ez a keret, a szabad-nem szabad pontos meghatározása, mert anno, a "régi világban" még mindennek és mindenkinek meghatározott helye volt. Ott a gyerek nem pofozta fel a szüleit, a politikus nem röhögött a szegények képébe, és a tanár igenis nyakon verhette a hülyegyereket, akinek renitenskedései miatt harminc másik nem tudott tanulni. És a gyerek szülei nem mentek be hárman-négyen az iskolába agyonverni a tanárt, mert nekik jogaik vannak. Ott még a többi gyereknek is, voltak jogaik.

Az öregeket pedig tisztelték, segítették. Nem csak azért, mert elesettek, vagy mert lassúak, és a saját világukban élnek, amit néha a modernebb dolgokkal kell reparálni. Hanem, mert apáink még tudták, hogy azok az öregek, akik az ő anyái, nagyanyái, többet láttak és tapasztaltak, mint száz magukkorú. Mert ezek az öregek két világégést éltek túl, és kétszer építették újra -szó szerint a semmiből- ezt az országot. Kétszer élték meg azt, hogy az életük munkáját német, orosz vagy épp amerikai katonák egyszerűen elveszik, szétrombolják, lebombázzák, csak mert nekik úgy tetszik. És még örülhetett, akit nem vittek el, mert még munkaképes volt, nem lőttek agyon, mert nem hajtott fejet, nem deportáltak emberi húsdarálókba, mert más vallású.

Tisztelem az öregeket.

Ezek az emberek a háború tombolása, az értelmetlen rombolás kellős közepén is túléltek, sőt, gyermekeket neveltek, családot tartottak egyben, miközben ugyanúgy vigyáztak az ő öreg szüleikre, mint ahogy őrájuk akarnák, hogy vigyázzanak. Ők azok, akik tíz kilométereket gyalogoltak hóban és nyár közepén ugyanúgy, csak hogy munkájuk legyen, és kenyeret adjanak a családjuknak. Vagy épp tele kosárral, amiben húsz-harminc kiló szenet cipeltek, és cseréltek sóra a másik faluban. Akik a romos gyárakat építették, miközben a saját otthonuknak sem volt teteje, esetleg fala sem... Akik úgy mentek kapálni a frissen kiosztott földekre, hogy azon halott katonát és lezuhant repülőt éppúgy találhattak, mint elfeledett aknát, ami csak az első kapavágásokra vár.

Tisztelem az öregeket, mert ők már leélték az életüket, szerettek és küzdöttek, felnevelték azokat az embereket, akik a mi szüleink, és akiknek unokái az én barátaim, kedveseim, szeretőim, munkatársaim, akikkel már én küzdöm végig a mindennapokat. És csak remélni tudom, hogy egyszer majd én is leszek öreg, aki elmondhatja, hogy tisztességgel felnevelte gyermekeit, és a békés öregkort élvezi.

DE:

Nem szeretem az öregekben, hogy savanyúak, a szájuk mindig lefelé görbül. Tudom, nem sokan becsülik őket, és a nyugdíj sem sok, de már az ő lehetőségeik és szükségleteik is csökkentek. Már nincs lakáshitel, nem járnak állandóan munka után, nem ők nevelik a gyermekeket, nincs iskola, stb. Akkor, ha már nem kell költeniük ezekre, mit várnak? Igen, a szeretet és a megbecsülés jár, de az nem, hogy a hipermarketben a tizenöt pénztár mellett felrúgják a másikat, mert ők éppen rohannak fizetni. Hova rohan? Őt nem rúgja ki senki, ha öt percet késik, de nekem, a semmibe nézett "fiatalnak" igenis rosszul esik, ha a seggembe tolják a bevásárlókocsit. Főleg, ha szóvá teszem, és még ők vannak felháborodva.

Igen, morcos vagyok, ha elém vágnak a védett úton, satufékre kényszerítve, mögöttem a két pici lányommal, aztán harminccal tötymörögnek előttem. Rosszul esik, ha a húszéves roncsrojszom mellé egy kétéves, erős és modern kocsival egy nyolcvanéves bácsi fordul be, és járókerettel kászálódik ki. Minek neki az új kocsi? Sem kihasználni, sem uralni nem tudja, az érzékeny gázpedál és a nagyon lelassult, sokszor tévesen érzékelő ember nem fér össze. Mondhatni, mindegy, hogy melyikben kap infarktust, vagy mivel üti el a gyereket, de az nem mindegy, hogy egy elkerülhető balesetben ki mit tud reagálni. Vagy hogy épp egy bivalyerős modern kocsival letarol-e egy másik kocsit, amiben egy kétgyermekes család hal szörnyet, mert nekik csak húszéves, romos, ócska járgányra telik, az öregember pedig, aki vaskos szemüvegen keresztül pislog a kormány alatt, és a táblákat sem látja, épp kikapcsolt egy pillanatra. Mert nekik az orvosi is engedményes, na nem feltétlen hivatalosan, hanem a negyvenéves ismerettség alapján. Ha egy ilyen okoz balesetet, az orvost miért nem veszik elő?

Azt hiszem, visszafelé éljük az életet. Mert a normális az lenne, hogy az élet elején öregek lennénk, reszketegek, romosak, de azért még önellátóak, akik az államtól apanázst kapnak. És ahogy telnek az évek, egyre jobban lennénk, dolgozhatnánk köszönetképpen a pénzért, miközben folyton fiatalodnánk. Felfedezhetnénk az élet szépségeit, járhatnánk szórakozni és kirándulni, miközben a saját gyermekeink is a kamaszkorban hozzánk költöznének, és együtt, pompásan szórakozva fiatalodnánk.

A lázadó kamaszok lecsillapodnának, egyre kedvesebbek és jólneveltebbek lennének, egyre több örömöt adnának. Anyuci szép ruhába járatná, apuci tanítgatná, miközben egyre kisebbek és szeretnivalóbbak lennének: majd visszabújva anya hasába lassan elmúlnának, és megszűnnének létezni. De addigra már mi is fiatalok lennénk, pár évet még güriznénk, majd visszaköltöznénk a saját drága szüleinkhez. Egyre kisebbek és fiatalabbak lennénk, egyre többet szeretgetnének, anyuci szép ruhákba öltöztetne, apa tanítana. És mikor eljön az utolsó év, mi is visszakerülnénk az édes, meleg, biztonságos pocakba, ahol oly lassan és öntudatlanul szűnnénk meg létezni. Az élet utolsó pillanata pedig nem kapkodó lélegzet, görcsbe rándult kezek és lábak, hanem egy mindent kitöltő, nagy orgazmus lenne... Olyan nagy kérés ez?