Cím: Régi nyarak emléke
Szerző: cirimok - Budai Ferenc
(06-04-2017 @ 10:36 pm)
:
Ma ismét zavarhattam kicsit egy nagyszerű férfit.
X.Y kb úgy hiányolt minket, mint egy hátbaverést a miskolci gyorstól, de nem volt oly' bátor és merész, hogy nemet mondjon..
Megcsodáltuk a gyönyörű-rosszcsont Keselyt, pillanatra összefutottunk a többi családtaggal is, és gyakorlott szemmel felmérhettük, hogy ami nála nem fordul elő / nem foglalkozik vele, az nincs is... :)
Még az időnyújtót meglesem egyszer, mert ennyi mindenhez egy élet, napi sz@ros 24 órával tuti nem elég. Megkaptam az igért keretet a csodás angyalos festményéhez, megkaptam az igért fantörpikusan jó dobozkákat (engedélyével némelyiket eladásra teszem majd), és én természetesen elfelejtettem az énáltalam igért obszidiánt. Na de sebaj, ami késik, arra várni kell. :) Vittem helyette két kellemes csiszolt opált, ami majdnem olyan különleges és egyedi, mint aki kapta.
Mikor "panaszkodott", hogy rengeteg tejjel nem tud mit kezdeni, és ipari mennyiségű túrót-sajtot készít, nagylelkűen felajánlottam, hogy megszabadítom egy adagtól. Gondoltam én egy kilóra... Ő meg négyre...
Egy forintot sem fogadott el érte.
Viszont, mivel hazafelé a drágám taposta a pedált, én belekóstoltam a zacsiba.
Nem kellett volna...
Ismeritek azt az érzést, mikor egy illat, íz, pillantás visszaidéz régi emlékeket? Olyan pillanatokat, amit eddig -úgy vélted- elmostak a mindennapok szürke hullámai, és egyszercsak mint aranyrög a homokból, ragyogva felbukkan?
Na így jártam.
Az a túró nagyon lágy volt, szinte folyós. Mentes a durva, ecetesen orrbavágó savószagtól. Helyette lágy, éppcsak savanykás, mint a házi aludttej. Naná, hogy belenyaltam.
Finoman rögös, elmálló, pajkosan savanykás író, tejfölösen lágy test, és a vaj utánozhatatlan, kedvesen simogató bársonya köszönt rám. És még valami..
KENYÉR íze volt, na nem a bolti sóliszt gyurmáé, hanem nagyanyám házi kenyeréé. Aminek nagy pikkelyekre tört a ropogós héja, foszlós, de ruganyos, picit savanykás-picit sós volt a belseje, és amilyet külföldön soha nem tudnak utánozni. A magyar kenyér valódi unikum, mert csak a héjának is olyan íze van, hogy néha azt ettük rágcsa helyett. És nem azért, mert nem volt más.
Arra a kenyére kentük a kissé kúpos zsírosbödönből a disznóőlésnél tejjel kicsapatott, sült disznózsírt, aminek füstös-tepertős aromája a durva szemű sóval, a könnyfakasztó hagymával olyan de olyan volt, amit sem szó, sem írás, de még zenemű sem tud visszaadni. Annak a zsírnak ikrás állaga, tepertő és füst íze volt, barna volt, picike tepertő darabokkal az alján.
Abban a zsírban bármi sült, az csak jó lehetett. Például a fokhagymás sült oldalas, amit utána a saját zsírja tartott frissen, bár esélye sem volt megromlásig állnia.
Abban a fokhagymás zsírban jó adag hagymát sütve, készült a legjobb gulyásleves alap.
A bödön füstös zsírját használta nagyapám is a kedvenc unokája reggeli rántottájához. Sosem feledem, ahogy a gáztűzhelyhez támasztotta mankóit -szegénynek mindkét lába térd alatt végződött-, és ott egyensúlyozva a nagyon forró zsírban épp-hogy megfuttatva a tojást, már tálalta is a remegő lágy rántottát zöldhagymával, kerti paradicsommal.
Sosem ettem hasonlóan finomat sem.
Akkoriban a hagyma is kisebb volt, de bizony ott sírt-rítt a háziasszony, mikor a főzéshez fogott... Íze, ereje, illata volt, nem egy édeskés(!!) izé, amit manapság árulnak. És azok a paradicsomok, amiket a bokorról szakítottunk, repedtek voltak vagy épp bordásak, melegek a naptól, szagosak a bokortól, levük ízesen csordult, mikor éhesen-szomjasan felharaptuk.
Lehetőleg zsíroskenyérrel, ötliteres üvegben érlelt kapros-fokhagymás kovászos uborkával, könyékig (a fenét, tokától bokáig) maszatosan a nyár végtelen fényében.
Abból a paradicsomból rittyentette Bora mimi néni mind az utánozhatatlan lecsóját, mind a darázscsípéseim ellenszerét. (Nem tudom, melyikre használt többet...)
Mimi néni az a fajta cigányasszony volt, aki kevésből is tudott jóízűt készíteni.
Velük nem egyszer nyársaltunk az udvaron, bográcsoztunk kint a földút szélén, vagy roston sütöttük a pácolt disznóhúst. Akkoriban ez a cigányok lenézett mindennapjaihoz tartozott, ma a kerti murik fénypontja...
Ott készítettek pl parázson sült (félig szenes) krumplit, vagy vakarcsot, bodagot, ami szinte a pita magyar (cigány) megfelelője, és amit a forró platnin sütöttek, és a lecsóba mártogatva valami hihetetlen jó volt...
Jó volt velük lenni, jók voltak a "lakomák", és jó volt az akkori világ is, ahol a cigányok is dolgoztak, ahol be lehetett engedni a házalót a házba is, mert nem lopott el semmit.
Akkoriban nem zárta senki a kaput.
Akkoriban kevés fogú, nevető fekete emberek szedték össze a kapuk elé nagy ládákban kitett szemetet, és dobálták lendületesen a platóra, amit hangosan durrogó traktor húzott. És ha valaki elfelejtette kitenni a szemetet, hát becsöngettek érte, talált varjúfiókát adtak az utcán mezítláb focizó gyerekeknek, és ha nagyon szépen kértük, hát elvittek egy saroknyit a szemétkupac tetején.
Mi pedig vegytiszta boldogságban szárnyaltunk a platón, mert királyok voltunk, akiknek örök a nyár és örök a fiatalság, akiknek nincs szabály (de ami van azt pontosan ismertük), akiknek süt a Nap, érik a dinnye, lebben a szél, csak azért, hogy nekünk jó legyen.
És mikor leszállt az est, a sosem irtott szúnyogok ettek meg minket, hatásosabban üldözve haza a fiatalságot, mint ezer zsandár.
Otthon pedig a végtelen nyár, a szeretet és jóság megtestesülése, a nagyikám várt minket, gyúrt tésztából és házi túróból készült csuszával, melynek nevetős-kedves-simulós túrója friss tepertővel olyan kenyérízt hagyott bennünk, amit egy nagyszerű barát ajándéka sóhajos-könnycseppes mélyen tud felidézni...
2017.06.04
(813 szó a szövegben) (191 olvasás) 
|
