Cím: Donor
Szerző: cirimok - Budai Ferenc
(09-21-2017 @ 08:51 pm)
:
Megcsörren a telefon. Szó szerint szirénázik.
Gyomrom görcsben, mert ez a kórház csengőhangja.
A doktornő hadarja, megvan az új vese, siessek, a fiam már előkészítve vár.
Úristen.
Előkészítve.
Évek gyötrelmei és az egyik vesém feláldozása után ismét ott fekszik az asztalon, bekábítva, körülötte hideg fények, hideg krómacél, steril okos műszerek. Orvosok és műtősök ugrásra készen.
Felbőg a kocsi motorja, ócska szar, de megy -még-, erre telik, mindent megevett a kórház és a kezelések. Mindhiába.
Már az autópályán vagyok. Gondolataim húsz kilométerrel előrébb, tarts ki, kicsim, tarts ki. Ha ezzel a vesével is kibírsz öt évet, mint az enyémmel, akkor minden rendbejön. A doktornő szerint ha most kapsz új szervet, jók az esélyeid.
130 a sebességhatár, bömböl a motor, de hajtom, minden másodperc drága. Kamionok mindenhol. Jobbra húznak, köztük beszorult kisautók, mellettük gőgösen húznak el azok, akikre nem vonatkozik a kresz. Akik mindenkit letúrnak az útról, mert nekik nem számít semmi, a nagy autó felmentést ad a szabályok alól.
Ilyen volt az a fekete német csoda is, ami téged elütött... Mit neki piros lámpa és zebra. Mit neki egy ötéves, akinek pont a veséit zúzta szét a lökhárító. Hiszen a gerinced rendbe jött, a fiatal csont nem törik úgy... és meg is úszta egy pénzbüntetéssel. Zsebből fizette. Mi pedig zsebbe fizettünk betegszállítónak, mentősnek, orvosnak, hogy hozzanak rendbe.
Ráment a ház, a nyaraló, a kocsi. És a házasságunk. Én túlóráztam folyton, anyukád aggódott és ápolt, s a folyamatos feszültség szétvetette az aranygyűrűk végtelenjét.
Rohanok a kamionok mellett. Még tíz kilométer. Még tíz perc. Nekem tíz év. Szakad az eső, a hatalmas gépek folyamatos ködöt vernek az aszfalt fölött. Alig látok, de menni kell, menni, menni...
Csörög a telefon, minden lefújva, mégsem jó a vese.
Csak ennyi, kattan a telefon, s a vonal üres.
Az elmém is üres.
Az egész életem ismét üres.
Nincs vese. Nincs remény.
Nemsokára élet sem lesz, amiért küzdenénk.
A kocsi fűtése égeti az arcom, vagy a düh? Mi lesz így? Én megtettem, amit egy apa tehet, s a rokonságban csak én egyedül adhattam oda egy darabkámat. És csak egyet. Mert élni kell nekem is.
És másnak? Mi lesz most?
Tovább várunk? Mire?
Egy másik ember halálára?
Reménykedünk, hogy valaki élete elszáll, családja gyászba borul, csak hogy mi ne tegyük?
Pedig itt van a megoldás, bennem. Én már éltem. Most neked kellene.
Újabb kamion mellett húzok el, megbillent a szele. Mindjárt itt a lejáró. Itt vagyok két kilométerre, nálam a megoldás, és nem lehet, nem lehet...
De lehet!
Vasoszlopok egy hatalmas pótkocsin. Összeszorítom a fogam, és jobbra rántom a kormányt. Hatalmas buhanással gázol át rajtam a monstrum, hihetetlen erő emel fel és dob a levegőbe. Pillanatnyi csend, csak a szél suhanását hallani, majd csattanva érkezik az aszfalt, recsegve szakad az üveg, sikít a fém, és füst, szikraeső,pörgő kocsi, megint szikrák, zuhanó vascsövek csengése, lassítva és végtelenszer ismétlődve.
Tetőn áll meg a roncs, ami az öreg csotrogányomból maradt. Nem is hasonlít kocsira. Lassan nyílik a szemem, csikorgó gumik hangja, valaki sikít, mentőért kiabál. A laposra tört roncsban lehetetlen pózban fekszem, félig kint az esőn, ami kellemesen hűsíti az arcomat. Vér van körülöttem, hihetetlen sok vér. Látom a bal lábamat a motorház alatt kilógni, egyik szemem a műszerfal kiszakadt darabján. Próbálok végignézni magamon, de egy szemmel nehéz. A két karom tőből kiszakadt, lüktető sugárban ömlik a vér. Mellkasomon át karvastag cső szegez az üléshez, valahol az egykori csomagtartó táján a másik vége. Friss-piros, habos vér csurog rajta.
Tüdő.
Ez jó, nagyon jó. Egészen biztos a halálom.
Sziréna, ezúttal nem a mobilomból. Keménykötésű tűzoltók térdelnek mellém, s hőkölnek vissza a látványomtól. Piros ruhás mentősök sápadnak viaszosra, de megpróbálnak menteni, pedig pontosan tudják, hogy esélytelen. Mikor közel van egyik-másik, próbálok hozzá szólni, de így tüdő nélkül nem nagyon megy.
-Donor... donor... donor... - súgom, s végre egyikük meghallja.
Végigmér, és bólint. Még hallom, mikor szól a társának,s megjegyzik, hogy nem sok kivehető szervem maradt. Talán a vesém...
Megmaradt fél arcom mosolyogni próbál, hiszen itt van minden, fiam a kórházban, a dokik beöltözve, és igen, lesz alkalmas vese.
Lesz élet.
Lesz jövő.
Érzem a nemlét hidegét, ahogy szétárad bennem. Apai szivem utolsókat dobban, s én boldog vagyok, mint még sohasem.
Szeretlek, fiam.
Szerettelek...
(679 szó a szövegben) (182 olvasás) 
|
