Cím: Ébredések
Szerző: cirimok - Budai Ferenc
(01-11-2018 @ 03:03 pm)
:
Ébredések
Hányszor ébredtünk fel eddig? És hogyan?
Ébredtünk nagy igazságokra, hazugságokra, miegymás.
Ébredtünk lustán, kipihenten, esetleg jobban lerongyolva mint lefekvéskor.
Én ébredtem már szerelmesen, megcsalva, kongó magányban és ölelő karok között. Ébredtem fájdalomtól ordítva és boldogságtól nevetve.
Ébredtem ijedten, mert éjjel hányt a gyerek, betörő járt az udvaron, vagy égett a szomszéd ház.
Ébredtem úgy, hogy azt sem tudtam, hol vagyok... másik ház, másik nő, vagy csak egyszerűen éjjel hó cukrozta be a világot és olyan fény volt, mintha a mennyország szakadt volna ránk. Viszont -erre büszke vagyok- soha nem ébredtem csatak részeg éjek után, egyszerűen mert mindig tudtam, hol a határ...
És hányszor de hányszor ébredtünk arra, hogy csipog az ébresztő, kint még sötét van, meleg az ágy, édesen szuszog a kedves, és álomillat lengi be a házat...
Panelban de sokszor ébredtem a szomszéd wc-jére, vagy ordító üzekedésre, na jó néha én magam fogadtam fanyar gratulációkat két emelettel lejjebbről...
És érdekes mód van pár olyan ébredés, amire oly szívesen emlékszem!!
Természetesen gyermekkor, talán ha tíz lehettem. És természetesen a nagyikámék, akik a hatvani vasút mellett laktak. A csillogó kék személyvonatok csak elhúztak mellettünk, de a végtelen teherszállítmányok nehéz, fémes dübörgése nekem a szülőmentes víg szabadságot jelentette.
Egyik reggel konkrétan arra pattant ki a szemem, hogy egy dízelmozdony (Szergej) hatalmas gázzal, dübörögve gyorsít, és a hatalmas erő szinte kirázott az ágyból. Tudatosult bennem, hogy végre vakáció van, a kis szoba dohos földszagába friss rántotta mennyei illata kúszott be, és ezek együtt akkora boldogsággal töltöttek el, hogy cingár testemre egyszerűen csak egy fürdőnadrágot kapva repültem ki a fénybe.
Kint pedig a nagyszülői unokakényeztető, mindent megengedő mosoly, remek reggeli és a barátokkal tölthető végtelen, poros-futkosós-melegparadicsomos-verébszaros-leégéses nap boldogsága várt.
Volt persze kába reggelem is, mikor lányaim születése után ébredtem. Mindkettőt végigasszisztáltam, és mindkettő hajnalban látta meg eme gyarló világot.
Nekem még haza kellett vezetni, valahogy ágyba kerültem, majd reggel tompán zúgó fejjel ért a felismerés, hogy apa lettem. És azokon a reggeleken az ágy szélén ültem borostásan, izzadtan és büdösen, szegényen és kilátástalanul, mégis hangosan zokogtam a boldogságtól. Akkor, kócosan, csipásan, a világ legboldogabb embereként ordítottam könnyeim között.
Pár évvel később erdőszéli vadkempingeken voltak nagy reggeleink. Mikor a kőkemény derékalj és a lecsúszó takarók közt vacogva-nyögve, kómásan felnéz az ember a sátorban -mert szállodára nem tellett-, és a sátor túloldalán hasonló zombiarccal néz vissza a ragyogó szemű feleségem. Köztünk pedig szétvetett kezekkel-lábakkal, minden takarót magukra gyűjtve szuszog két picike verébfióka, két törékeny kis barna hajú hercegnő. Kikecmeregve, egymást ölelve néztük kedvesemmel a napkeltét a Mátra ködös völgyei felett, vagy a Velencei-tó hattyúk fodrozta tükrén. A hajnali csend, a hűs szellő, életem ölelő karja mind olyan dolgok, amit soha sem pótolhat semmilyen szállodai luxus. Igaz, ott nem gabalyodik süldő vaddisznó a kötelekbe és a róka sem viszi el a kiteregetett törölközőt, de pont ezért nem is izgalmas...
A pókhálókon ragyogó harmat, az erdők nehéz illata, a füvek keserű lehellete, a vadvirágok mézes ígérete mind ott lengett körülöttünk, a napfény kardjai szeletelték az árnyakat, és üres tárcával is a világ császárai voltunk.
És ott vannak a hétköznapi hajnalok is, amikor csipog a telefon, savanyú kávét hörög a kávéfőző, bántó a víz érintése is, és a munkába menetel gyomorszorító egyformaságának végtelen ismétlődését szinte semmi sem szakítja meg.
Pedig ha csak egy pillanatra megállok a gyárkapuk előtt, és hagyom, hogy a többi zombi folyama körbefollyon, felemelem a fejem és felnézek. Felettem még ragyognak a csillagok, álmosan néz le a Hold, de a hűvös szellő a végtelen mezők illatát sodorja. Hűs csókja mossa arcomat, és kakukkfűvel üzen a rét, ürömmel az erdőszél, szavak nélkül súgva, hogy várnak rám, minden nap várnak...
Én pedig lehajtom fejem, és némán csekkolok a beléptetőn, és mikor a harmatcseppből katica iszik, én a napi teendőket listázom. Mikor a napkeltében őzek sütkéreznek az erdőszélen, én értelmetlen körmondatokat hallgatok a meetingen, és a pokolba kívánok mindenkit, aki a papírmunkát kitalálta. Miközben a tudást masszírozom a diákok agyába, kint a dombokon vadnyúl ássa vackát, cinege tornázik a bokrokon, sajnálkozva állapítja meg, hogy a hideg és éhes világ bizony: kicsit ér... kicsit ér...
Mikor pedig a lila ködű estben hó lepi be a tájat, én a kocsit takarítva rombolom a milliárd gyönyörű kristályt, és otthon a két órányi együttlét alatt gyönyörködök a nővé cseperedett lányaimban. Reggel pedig, mikor százezredszer ébredek ugyanarra a csipogásra, és százezredszer kezdődik a mókuskerék, a kávé felett mindketten arra gondolunk, hogy talán a gyermekeink egy jobb világban ébredhetnek fel...
(724 szó a szövegben) (175 olvasás) 
|
