Cím: Álomlány
Szerző: cirimok - Budai Ferenc
(03-23-2018 @ 02:58 pm)
:
Álmomban már láttalak.
És a neved sem tudtam... nem is maradt semmi emlékem, csak az a ködös, fura képek, amik egy ócska, rongyos filmből is lehetnének...
Nem tudom, ki vagy... csak egy szemvillanás, egy félmosoly maradt utánad. És az az érzés, hogy szeretlek, ezer éve és három napja.
Nem tudom felidézni az arcod. Nincs arcod, csak a szemed villan, csak a kacér, édes mosolyod. Szőke vagy? Barna? Fekete?
Selyemhajú vagy göndör ? Nem tudom...
Nincs arcod, csak a mosolyod. És az a mozdulat, ahogy szinte táncolva fordulsz, és kecsesen szökellő lépteid nyomán arany szikrát vet a nyár.
Nem emlékszem, karcsú vagy-e... de lehet, hogy dundi... Csak a bokád villan a poros úton, és én boldogan lebegve követlek.
Csípőd ringását átveszi a búzamező, a pipacsok a napra nevetve pirulnak, és áldott lesz a föld, melyre lépsz.
A kezed... az a drága, párnás, simogató kéz. Valamit adsz nekem, kezed a kezembe simul, érzem a hűs érintést, látom kecses ujjaidat, és a villanó szemed, a mosolyod, igen, már megint a szemed... Zöld, mint a tó tükre, zöld, mint a tavaszi szerelem sarjadó rügye...
És az illatod, ó! De milyen? Milyen illatú a boldogság?
Napsütötte, kakukkfüves, nyári hegyi rét... Édes és mézes és fűszeres, mert a csókodban méz volt és öröklét.
Eső illatod van! A fellélegző friss föld, a magány sívó perzselése után, az enyhet adó, élő zápor, könnyeink zápora a megtalálásban...
És álom-illatod is van, a szerelmes éjek utáni, egymás karjában alvós, mosolyban ébredős reggeleké.
Hajad óvatosan seprem ki arcodból, lágy ívű ajkaid kacéran hívnak csókcsatára. Végigsiklok nyakad völgyén, apró csók-falatokkal falva fel téged, és gömbölyű válladat beragyogó napfényt eszek, belebújok kebleid völgyébe...
Kerregve szól az ébresztő, fáj a hajnali sötét, mert valahol benne lebeg az álmom...
Finoman ébresztelek, hajad kiseprem arcodból, álomittasan a karomba kuckózol, csak egy percre még...
És beterít az illatod, ami álom, és friss eső, és napsütés, és rét, és boldogság...
Csókom ébreszt, mesebeli hercegnőt a hős lovagja, s mikor belém bújsz, a csókok eltévedve borítják nyakadat és gömbölyű vállad. Mikor a vágyak völgyébe érnék, te felpattansz és kacéran visszapillantva, táncolva fordulsz, szökellve lépsz ki az ágyból. Csípőd ringása viszi magával vágyaimat, az ajtóból még kapok egy nevető pillantást, és egy messziről dobott csókot.
Én pedig fekszem az ágyon, lámpafény jege tölti be az álomillatú szobát, és már nem tudom, mi az álom és mi a való.
Lassan huszadik éve....
(382 szó a szövegben) (153 olvasás) 
|
