Cím: Életeken át: 2. rész
Szerző: cirimok - Budai Ferenc
(06-19-2018 @ 06:35 pm)
:
Életeken át: 2. rész
Magasan jár a nap az Aranyvölgy felett. Éles sugarai melengetik a sziklákat, a csupasz fák kérge édes nedvet izzad, és a tél utolsó rongyai az árnyékos részekre húzódnak vissza.
A völgy két magas hegylánc között húzódik, melyeken még szikrázik a hó. A völgyben megáradt patak tarto nagytakarítást a mederben, régi sziklákat görgetve mérges zúgással, partjain messze túllépve hordja el a tavalyi év avarját, fonnyadt füvét.
Fáradt lovas üget a kis dombon álló vadászlak felé. Útja végén előredől a nyeregben, hangos sóhajtással csúszik le elnyűtt szürkéjéről. Ló és lovasa egyaránt megpihen egy percre, mielőtt a házhoz érne. A nyereg mellett összegöngyölt csomagban a küldemény himbálódzik. Bár egy gyermek is elbírná, mégis hatalmas teher mindenkinek, aki csak látta.
Az én köpenyem van benne feltekerve, a tőröm, pár személyes holmim a fogadóból. Ami hiányzik belőle, az a testem... de jó ez így.
A küldönc óvatosan zörgeti meg a nehéz bronz koppantót. Egy pillanattal később kitárul az ajtó, és Kalliopé zöld szemei néznek kutatón a küldöncre. Kezéről kenyértésztát morzsol kis gombócba, köténye lisztes, arca finoman harmatos az izzadságtól.
-Kalliopé?
-Én vagyok.
Yiggar városának parancsára, Reluceo mágus hagyatékát kell átadnom.
Kalliopé megsápadva dől az ajtónak. Tudta, érezte, de mégis megviseli a történés. Tulajdonképpen csak az időpont volt kérdéses, nem pedig az, hogy bekövetkezik ez a pillanat.
Az ok pedig...? Csatabárd, kard, démonok, pokolkutyák, mágusok, boszorkányok, rossz csillagzat... Nem mindegy?
Most bekövetkezett.
-Hölgyem...-köszörülte torkát a küldönc. Át kellene vennie, tételesen.
-Hagyja, megbízom magában.-jött a halk válasz.
A küldönc levett kalpagjából fehér pergament húz elő. Yiggar városa sokkal tartozott nekem, ezért adtak a formaságokra. Nemes ifjú küldönc, tételes lista, friss pergamen, piros pecsétviasz. Mellette pedig saras, véres köpönyeg, a spanyol háromélű tőr, égből hullott vasból vasból kovácsolva, embervérben edzve, szentelt diófa hüvelyben, cápabőr borította markolattal. Pár könyv, egy írószer, személyes apróságok, és a végrendeletem, minden eshetőségre, előre megírva.
-Nos, a végrendeletet a tanács előtt bontották fel, és a benne foglaltakat maradéktalanul teljesítettük. A holmik nagy részét szétosztottuk a szegényeknek, a tételesen felsoroltakat elhoztam. A test.... nos, a hosszú út miatt, és a végrendeletre való tekintettel, szóval... hamvasztásra került.
-Tudom. -sóhajt Kalliopé, és smaragd szeméből apró könnypatak indul. Nemes arcát fájdalom redőzi, lelke vívódását csak édes ajkának vonaglása mutatja.
Kötelességtudó vendéglátóként gyűri le fájdalmát, pedig ordítani, sikoltani szeretne. A lélek kínjait elfedni lehet, de legyőzni soha...
A küldönc, bár erősen szabadkozik, el lesz látva étellel és méhserrel, de a felkínált vendégszobát a legnagyobb marasztalás ellenére is visszautasítja. Borzongva féli a mágus minden holmiját, és hatalmasan megkönnyebbült, mikor végre megszabadulhatott tőle.
Kíváncsian nézi Kalliopét, aki közben megvirgolja a kenyeret, majd a kemencébe veti a szépen dagadó tésztát. El sem tudja képzelni, hogy ez a királynői termet, ez a finom kéz egyedül ellátja a vadászlak minden teendőjét, míg férje, a hírhedt lovag a zavaros ügyei után jár. Ez a nő volna a mágus kedvese? Az öreg, ősz szakállú, ráncos arc, az igénytelen, mindenhol megélő vándor képe sehogyan sem akart passzolni ehhez a teremtményhez. Bár a lelkük hasonló lehetett...
Reluceo mágus már akkor öreg volt, mikor az ifjú nemes még az utcákon métázott a többi gyermekkel. Mindig mosolygott rájuk, gyógyfüvet tett lerúgott lábujjukra, varázslatos kencét a kék foltokra. De nem tudott szabadulni azoktól a történetektől, amiket otthon, a hosszú estéken hallott.
A jóságos Reluceo ezekben a mesékben nem gyógította, hanem osztotta a halálos sebeket, vad normann harcosokkal harcolva az délvidéki mocsári démonok ellen, akik betegséget és szenvedést hoztak Yiggarra és a többi városra. Hallott a háromélű tőrről, ami kéken világított az éjszakában, a varázsigékről, amik erőt vagy épp rettegést loptak mindenki szívébe.
A villámló porokról, amik mennydörögve dobták a levegőbe az ellenséget, cafatokra tépve testüket. Hallott a csapdákról, amikből nem volt szabdulás, a főzetekről, amik a mágus akarata szerint adtak harci kedvet, mámoros ünnepet, csendes éjeket.
Halott elűzött démonokról, megölt ördögökről, és a pokol kutyáiról, amiket csak egyetlen élő ember tudott megzabolázni, irányítani...
Hallott megkeresett forrásokról, gazdag bányákról, meggyógyított lelkekről, elsimított vitákról. És mindannyiszor a név: Reluceo... Reluceo, aki visszahozza a fényt.
Még gyermekként saját szemével látta, mikor Reluceo rúnáit rótta egyik könyvébe, és három ittas ifjú megzavarta. Nevették és szemtelenkedve méregették, Reluceo pedig mély torokhangon, szemében zöld tűzzel küldte őket haza. A három selyemifjú pedig lesunyt szemmel, zavarodottan fordított hátat az öregnek, és megbabonázva kullogtak el. Az öreg pedig megvakarta méretes orrát, és nagyot sóhajtva írt tovább. És most a tőr, a könyvek, az ezüst íróvessző, mind itt voltak a csomagban, betekerve a véres, saras köpenybe, amit nem volt szabad kitisztítani.
Kisül a kenyér, szép repedt kérge ontja az illatot magából. A küldönc tarisznyája már dagad az elemózsiától, de Kalliopé még félbe vágja a taligakeréknyi kenyeret, és a felét még forrón beleteszi egy művészi fonású kosárkába, a kosarat pedig a nyereghez erősíti. Az ifjú kezet csókol, majd lendületesen száll fel a kecses mozgású szürkére, és tempósan ügetve, a lehajló napot követve indul haza.
A patak tovább morzsolja partjait, a hegyek bőséggel adják a hólevet, ami immár bátran keveredhet Kalliopé felszakadó könnyeivel. Sírását visszhangozzák a hegyek, a térdre omló eleven fájdalomtól menekül minden vad, ami az erdőt járja.
Lassan jön az este, Kalliopé még a tornácon zokog, ahogy a délutáni fény utoljára még végigsimogatta. Mosolygós arca fájdalomtól torz, hűséges szemeit veresre égette a könnyeknek árja, de keblében lassan múlik a seb. A völgy fáit nézi, melyekben lüktetve ébred a tavasz, az új év, új élet. Könnyeit letörölve lassan áll talpra, karcsú termete már árnyékot vet a holdvilágban. Ziháló kebelére szorítja a mocskos köpönyeget, a spanyol tőr ismerősen simul a markába.
Elhatározta magát, cselekedni fog, isten és ember ellen, mely tette alól egyetlen mentsége: végtelen szerelme.
(901 szó a szövegben) (195 olvasás) 
|
