Fullextra.hu

:
Jönnek… mindig jönnek..
Új hadosztály lehet, szinte gyerekek. 15-20 évesek, istenem… Mint a mi gyermekeink.
Hátukon puska billeg, övükben gránátok, fejükben vad ideológiák. Jönnek, keresztül a romokon. Kerülgetik a leomlott falakat, a kiégett teherautónál megpihennek. Az már a mi területünk.
Hárman haltak meg azért a rohadt roncsért.
Három családapa, kiváló munkásemberek.
Egy kibaszott roncsért.
Három férfi, akik tanultak, szerettek, értéket teremtettek. És akiknek ugyanekkora fiaik vannak valahol a fronton. Vajon a német lövészek gondolnak erre, vagy ugyanolyan értéktelen vágóállatoknak látják, mint minket?
Balra sandítok. Jurij rám néz, azzal a jellegzetes fura nézésével, mint amikor gyermekkorunkban valami tréfát eszeltünk ki.
Nagy levegőt veszek. Isten irgalmazzon a lelküknek. És nekünk, amiért ilyet teszünk.

Bólintok, Jurij megtekeri az induktort, és lenyomja a gombot.
Villamos szikra fut ki az álcázott vezetékeken, és a gondosan elhelyezett töltetek egyszerre robbannak az utca két oldalán. Acél és tégladarabok szelik át az utcát, mindkét oldalról, és járják át a Jugend tagjait.
Egyszerre húsz test szakad szitává, vérük pirosas felhő a testek felett, beborítja őket, miközben a háború legjellegzetesebb mozdulatát mutatják. Döbbent arccal, kezüket szétdobva, félfordulattal omlanak a porba. Szerencsés, aki addigra meghal. Aki nem, az sírva fekszik a földön, leszakadt kezeit, hasának ökölnyi lyukait bámulva. Pár perc, és átöleli őket az orosz télnél is hidegebb halál.
Eloszlik a por, a vér szagát messze sodorja a szél… Már mennénk tovább, a takarítókra hagyva a hullák eltüntetését, a fegyverek begyűjtését. Tulajdonképpen a németektől szerzett robbanóanyaggal nyírjuk őket, mert a saját ellátmányaink hetek óta nem érnek ide. Mazarovkát rég körbefogták, nincs kiút.
Napról napra szorul a hurok, egyre kisebb területünk van, de keményen védünk minden utcát, minden házat. Sztálingrád védői adnak nekünk példát.
De mi kevesen vagyunk, átkozottul kevesen. Bukásra vagyunk ítélve, tudjuk.
Nincs étel, nincs víz, nincs lőszer. Az van, amit a náciktól elveszünk. Ésszel, késsel, hurokkal. Ellenük fordítjuk a saját fegyvereiket, és a saját gránátjaikból készítünk csapdákat.
Felállok a mellvéd mögül, de azonnal visszabukok. Golyó csattan a sisakomon, fütyülve vágódik le róla. Még jó, hogy oldalt érte. Jóféle német acél, haha! Ezt lőhetitek! Persze a többi részem nem golyóálló… de ki lőhetett??
Jurij aggódva néz. Nem az a kimondott bőbeszédű fickó… ahogy már mi sem. Kacsintással jelzem, minden oké. Rozsdás puskacső óvakodik elő a téglakupacból. Az egykori fényes acélt összekarcolta a háború, rozsdás, ütött-kopott, de még pontos. Mint a kezelője.
A szétbombázott város hű képe lelkünknek, ahonnan a családot tépte ki a háború. Ez a rohadt háború… Rongyos, koszos, büdös ruháinkban beleolvadunk a leomlott házakba, az úton fekve senki nem mondja meg rólunk, hogy nem egy hetes hullák vagyunk. Célszerszámmá alakultunk, a pusztítás célszerszámaivá.
Vasmunkás, egyetemi tanár, kertész, sofőr… mind a tudása legjavát adja, hogy a lehető legtöbbet vigyük magunkkal a túlvilágra. Igor, a kertész mérgező és ehető növényeket gyűjtött, és a feladott részek kútjait tette a halál forrásaivá. Igen jó eredménnyel. Hihetetlen, hogy a háborúban többet tanultunk egymástól, mint békében évek alatt. Talán, mert mindig az utolsó napra készültünk, talán mert tudtuk, hogy aki meghal, annak tudása is elvész. Ezért aztán tanultunk, ahol lehet.
Ha tudtad kezelni a robbanóanyagot, a sofőr megmutatta, hova kösd a gyutacsot, a mérnök pedig hogy hol helyezd el a töltetet a leghatékonyabban. A gyógyszerész ismerte az ehető vadnövényeket, és a diáklány tudott kemencét építeni sárból és téglából. Mindenki mindenkit segített. Több volt ez, mint barátság, több, mint testvériség.
Hogy is mondta Gregor? Szimbiózis. Mind egymás segítségéből éltünk, egymásra utalva. Egyesével rég meghaltunk volna.

Halál… itt lebeg felettünk. Nekik egyetlen élet, amire vigyáznak.
Nekem… Hányadik?
Csak én tudom, milyen meghalni, újra és újra, megszületni és újrakezdeni, tovább, tovább…
De még most nincs itt az időm. MÉG nincs.
Jurij közben kiszúrta a lövészt. A csoporttól elszakadva jött egy középkorú katona. Talán vizelni állt meg, talán csak lemaradt az ifjak mögött. Most egy téglarakás mögött hasalt, ahova a légnyomás dobta. Csak a puskája csöve látszik ki. Tapasztalt, öreg róka lehet. Percekig figyeljük egymást a fedezék résein át. Egyikünk sincs megfelelő pozícióban, de elslisszolni sem lehet egykönnyen.
Hason csúszva kihátrálok, meggörnyedve futom körül a régi diákszálló romjait. A leomlott falakon csikorog a bakancsom, próbálok óvatosan surranni. Sehol sem sikerül rálátnom a németre, pedig közben párszor már a puskája is megszólalt. Két veterán szórakoztatja egymást... A lépcsőházon át nagynehezen kivergődök az egykori ablakok helyére, de az omlások miatt csak a második emeleten.
Egy törött üvegdarabot használok tükörnek, kikémlelek a mélységbe. A fritz remek állásban hasal. Innen akár napokig is sakkban tarthatna minket… Nyúlok az övemhez a gránátomért, de csak az üres bőrt tapogatom.
Hogy az a magasságos… Valahol elhagytam a nagy lopakodásban. Tanácstalanul nézek szét, tudom, hogy nincs olyan angyal, aki most elém sétálna egy gránáttal, vagy csak egy puskával is… A padok romjain vastagon ül a por, a szekrények felborulva, de a katedrán Lenin mellszobra kőkeményen néz a távoli jövőbe. Cseszd meg, elvtárs. A jövődet is, meg a szép eszméidet. Mi a franccal kéne agyoncsapni ezt a fickót, azt mondd meg??
Lenin bronz arcán mintha gúnyos mosolyt látnék. Rohadj meg, gondolom, majd eszembe jut valami. Az a szobor vagy tíz kiló bronz… Elvtárs, nem te mondtad, hogy a tudás hatalom?? Na akkor most segítsd a munkásosztályt…
A bronzmosoly határozottan gunyoros, mikor a fej némán eltűnik az ablakpárkány alatt. Két emelet szabadesés után tompán puffan. A náci válltól felfelé egy szétloccsant dinnyére hasonlít, az eredeti fej helyén Lenin elvtárs nézi összehúzott szemmel a kék eget. Talán az eszmék értelmezésén gondolkodik. Vérző hús test, bronz fej.
Bizarr, de láttam már rosszabbat. Hátamat a falnak támasztva fújtatok párat. Emlékképek jönnek elő.
Yiggar, Sonero, Hawrik, és még tucatnyi vár. Hol bejutni akartam, hol ki. Reluceo, Borgo, és egy tucat férfi képében hajigáltam már le köveket, gerendát, döglött macskát és halott bajtársat. Vagy éppen igyekeztem kikerülni a hulló áldás alól…

Így, hogy szinte nincsenek környező épületek, messzire látni. A kék ég oly békés, a galambok fészkelnek, ahol tudnak, és ha az utca nem lenne tele rommal és hullákkal, szinte idilli lenne a kép. A messzi felhők csapott alja esőt ígér a szomjas földnek, hol most nem búza érik, hanem szögesdrót… És ahogy a felhőket nézem, apró pontokat látok. Pislogok párat, nem a fáradtság teszi-e, de nem. Határozottan ott vannak. Ránézésre egy tucatnyian. Nem mozdulnak.
De miért? Mieink, vagy a német légierő? Mi a franc ez?? Se jobbra, se balra, akkor??? Eltelik pár perc, mire megértem. Felénk tartanak.
- Bombázók, bombázók!! –ordítom az emeletről. A romok megelevenednek, koszos alakok rohannak a maradék óvóhelyek felé.
- Bombázók!! –ordítom, és rohanok, ugrok, megvadult zergeként futva végig Mazarovka maradékán. Értesíteni kell a kórházat!!
Háromszáz sebesült.. Háromszáz nyomorék, épp hogy élő, kiszolgáltatott ember várja fekve a halálmadarakat. Két orvos, tucatnyi nővér próbálja életben tartani őket. És köztük: Kalliopé.
Ebben az életben Natasa. Szőke, kerek arcú nővérke, igéző zöld macskaszemei villognak rózsás arcában. Kiálló pofacsontjai miatt állandóan mosolyogni látom, érzéki ajkai rózsaszínjét már sikerült párszor megkóstolnom. Bimbózó szerelmünk bevezetője volt a nagy elbeszélgetésnek, hogy sokadszor, nagyon sokadszor is emlékezzen ránk.
- Bombázók!! –üvöltöm torkom szakadtából, ahogy berohanok a kórház udvarára. A riadalom egyből megmozdít mindenkit. Csonkolt emberek vezetnek világtalan sérülteket a bunker felé, nővérek rohannak a kisdedekkel. Az orvosok a gyógyszeres ládákat cipelik le, előre összekészített, mobilizálható egységekben.
Már hallani a repülőket. Süvöltve csapódik be a szomszéd házba egy tarackgránát. Ezek szerint a nehéztüzérség is rákezdte.
Akkor a feláldozott gyermekszakasz csak elterelés volt, hogy a figyelőink azzal foglalkozzanak. Csapdában vagyunk…
Mély dördülésekkel zuhognak a bombák. Hallom, ahogy a Komszomolszkaja utca vonalát követve közelednek a robbanások. Remeg a föld a talpam alatt, az amúgy is romos épületekről téglák és cserepek hullanak. A kórház nem nagy, az udvara sem, talán pont elkerül. Talán pont…
Felkapok egy ládát, ordítok a súly és az elkeseredettség miatt. Tudom, hogy végünk, de valamiért akkor is küzdök az utolsó pillanatig.
Rohanok a ládával a vállamon, ugrál előttem a bunker ajtaja. Aztán valami felkap, elragad, mint nyulat a sas, egy pillanatra magasból látom az udvart. Majd elém ugrik a kazánház fala, és egy gyorsvonat erejével csapódok bele.

… sötét van….
…fáj…
…fáj….
…fáj…
…vizet…
…vizet…
fáj…
Nem is tudok másra gondolni. A fájdalom végtelen lepelként borítja be testemet. Próbálok mozdulni, de nem nagyon megy. Sötét van, és törmelék nyom a földhöz. Nehezen sikerül kiszabadítani a bal kezem, elsőre az arcomat tapogatom. Megvan. Nem fáj. Szemeim a helyén. Rángatom a jobb kezemet, talán valami gerenda darab van rajta. Teljesen elzsibbadt, erőtlen. Megfogom a zubbonyom ujját, ballal is húzom. Nehezen, de sikerül. A lábam picit könnyebben jön. A fejem fáj piszkosul… Végigtapogatom magam, megvan mindenem. Mozog is.
Közben a sötétben fura, halk sóhajok hallatszanak néha. Mintha torokból büfögne, sőt pukizna valaki… Ezek szerint a sebesültjeinkkel vagyok bezárva. Lehet, hogy magam is sebesült vagyok?
Ne lenne ilyen pokoli sötét… Fény kellene. Nincs rajtam az órám, pedig a világító számlap segítene. Azt sem bánnám, ha tudnám, hány óra van. Egyáltalán, hányadika van… Tapogatózok magam körül. Először egy kéz, egy láb… hidegek, merevek. Halottak. Átmászok rajta, de érzem, hogy a lábam alatt is testek vannak… Bármerre mozdulok, mindenhol csak hullák. Jeges rémület hasít belém: Tömegsírban vagyok…
De a sóhajok, a hangok ellentmondanak. Hol innen, hol onnan hallom.
Mind jobban elönt az iszonyat, félek, fázom, a rémület elönti az agyamat. Azon veszem észre magam, hogy sírok. Rettegek. Itt vagyok egy tömegsírban, élve eltemetve ki tudja, hány emberrel. Lekuporodok egy sarokba, és nyöszörögve sírok…

Nem, nem pusztulhatok így el…
Újabb rémület hasít belém.
Kalliopé!! Úristen!! Nem, nem, nem veszíthetem el!! Még nem volt meg a három napunk sem!!
-Mihály!! –ordítok. Mihály, hol vagy? Segíts! Lucifer, segíts!!
Néma csend. Mögöttem megint büfög valaki, és rajtam a hideg futkos. Ne lenne ilyen rohadt sötét…
Valami nagy, szögletes kerül a kezembe. Az egyik orvosi táska. Kitapogatom, van benne rongy, fogó, sebbenzin. Alkohol nincs, elhasználtuk külső és belső sebekre. Tökéletes. Egy perc múlva kész a mini fáklya. Gyufa is van a zsebben. Kéken sercen a pálcika, fellobog a láng. Ennyi sötétség után éles, bántó, mintha a napba néznék.
Magasra tartom, tudom, egy percem van csak. Aztán azt kívánom, bár ne tettem volna… A kórház pincéjében vagyok, amit bunkernek használtunk. Körülöttem pedig a kórház. Egykori sebesültek, civilek, köztük a nővérek. Itt-ott egy-egy harcos… de csak a mieink. A két orvos lehetett az a két torzó, akik kibelezve, lefejezve ülnek a sarokban. Hasuk helyén feketén tátong az üreg. A nácikat ismerve, biztos vagyok benne, hogy élve hasították fel őket.
Kialszik a kis láng. Remegve ülök le.
Testre. Kiére? Fontos?
Rám tör a hányinger, üres epét öklődök. Böfögő hang felel.
Úristen. Már értem a böfögést. A belekben levő több kilónyi baktérium a halál után elkezdi felzabálni a gazdatestet. A képződött gázok pedig a természetes testnyílásokon távoznak. Ha a test helyzete ezt nem teszi lehetővé, akkor a has felpuffad, esetleg szó szerint kirobban. Jevgenyij Jefemivovics, a biológia tanárom most büszke lenne rám. A rohadt életbe, kell nekem mindent tudnom???
Ülök, próbálok gondolkodni. Még egyszer végigtapogatom magam. Találok pár lyukat, ami eddig nem volt, de egyik sem tűnik vészesnek. Valahol mögöttem robbanhatott a bomba.
Kaptam egy kavics méretű repeszt a fejembe, a tarkóm felett. Nem merem kihúzni. Ha belyukasztotta a koponyámat, jobb úgy hagyni, míg nincs orvos a közelben. Hasítok egy darab szövetet egy ingből, körbe kötöm a fejemet, hogy ne mozdulhasson el.
Nagyobb gond, hogy innen ki kell jutnom. Nemsokára mérgező gázokkal telik meg a pince. A bomlás kénhidrogént szabadít fel, ami mérgezőbb a ciánnál, amivel a zsidókat irtják a nácik.
Eszembe jut még valami. A bomlás a külső részeken, a legsérülékenyebb részeken kezdődik. Ez pedig a szem és a száj… És ha emlékeim nem csalnak, a legtöbb rothasztó baktérium enyhe fényt termel. Ergo nemsokára tele lesz a pince büfögő, fingó, világító szemű és szájú hullákkal. A legkevésbé sincs kedvem ezt kivárni. Ahogy ezt végiggondolom, valahol mesze egy újabb büfi hangzik fel, és a hátamon feláll a szőr. Bassza meg, Jevgenyij Jefemivovics!! Bassza meg!! Miért volt ilyen alapos??

Érezhetően egyre nehezebben lélegzem. A bomlás gázai kezdik elhasználni a levegőt, és én is pusztítom rendesen. Pedig még van egy feladatom. Bizonyosságot kell szereznem Kalliopéról.
Akár itt van, akár nem. Tudni akarom.
Sercen a gyufa, fény teríti be a rémségek pincéjét. A sok egymáson heverő holttest kaotikusan fekszik. Itt megtalálni bárkit… Fáklyám sincs korlátlanul. Egy pillanatra eszembe jut, hogy a ruhák is égnek, de az is elhasználja az oxigént, és a füst is feltűnő lehet.

Elkezdem a sötétben szétválogatni a hullákat. Férfi az egyik sarokba, nők és gyerekek a másikba. Nők és gyerekek…
gyerekek. Nem kegyelmeztek a csecsemőknek sem.
A zsebeket gondosan megtapogatom. Csúzli, kő, kukorica. Viszonylag sok gyufa, pár doboz mahorka. Papírcetlik, zsebkendők. Minden, ami egy viszonylag normális életben a zsebekben van. Normális élet?? Hol van már az..
Viszonylag sok gyufát találok. Egy-egy szál fényénél tájékozódok, hogy hogy is állok. Próbálok nem belegondolni, hogy épp kinek a testét vonszolom. Barátok, akikkel együtt fürödtünk a patakban. Utcabeliek, iskolatársak, tanárok. A mindig nevető, kövér nővérke, akinek mindenkihez volt jó szava. Öregek, akik felnevelték a gyermekeiket. Javították cipőimet, tanítottak jó dolgokra, akiknek a kertjében segítettünk káposztát ültetni, vagy épp almát loptunk…
Emlékek. Copofos kislányokról, akik a romokon is babáztak, és aranyló hajukon csillant a fény. Nevetésük visszhangzott a szétlőtt házak között, hirdetve, hogy a háború egyszer elmúlik, és mind boldogok leszünk. Most itt fekszenek, véresen, megcsonkítva. Együtt a szülőkkel, rokonokkal, öregekkel, tanárokkal. Majdnem háromszázan.
Gyufa fényénél látom, hogy a négy-öt éveseknek is véres a ruhája. Egy vérfolt a lábuk között, egy a kis mellkasukon, golyó- vagy szurony ütötte lyuk körül. A nők szinte kivétel nélkül megerőszakolva, alulról is késsel szétvagdosva...
Öregek és gyermekek, mind, aki időben el nem menekült. Arcuk szétvágva, szemük késsel kivésve. Nem volt irgalom. Mazarovka olyan folt volt a nácik büszkeségén, amit csak a vérünkkel lehetett lemosni.

Válogatok. Néhol csak egy láb, egy fej. Lobban a gyufa, és azon kapom magam, hogy imádkozom. Ősi imákat, egy réges-régi életből, réges-régi istenekhez. Csak ne ő legyen, csak ne ő…
Lassan végzek. Már vörös karikák ugrálnak előttem, a vérem zúgva rohan bennem, saját szívverésem dübörgő dobként zuhog. Sok a szén-dioxid, kezdődő acidózisom van. A tüdőm már nem tudja hova kilélegezni a szénsavat, mert körülöttem is rengeteg van. És igen, kezdődik a világító arcok időszaka.
Fogalmam sincs, meddig túrtam a hullahegyet. Néha leültem, és a sötétben valamiféle ájulás-féle álomba merültem. Aztán felriadtam, és folytattam a munkát. Az időérzékem rég nem működik. Éhes már nagyon régen nem vagyok, de érzem, hogy veszélyesen kiszáradtam.

Utoljára még készítek egy fáklyát. Biztosra akarok menni.
Kalliopé sehol nincs. Ez lehet akár jó is, vagy egy sokkal rosszabb sors jele.
Fellopakodok a kijárathoz, ahol eddig is rendszeresen hallgatóztam. Az ajtó felett jön be némi friss levegő, ami úgy hat rám, mint valami mennyei balzsam.
Kint csend van. Gyanús csend. Eddig hallottam őket. A gyilkosokat. Tisztában vagyok vele, hogy ha meglátnak, válogatott kínhalállal végeznek velem. Jó esetben csak visszalöknek, és rám robbantják a bejáratot. Pár nappal tovább dobog a szívem, mint a többieké, na bumm.
Csend van. Az ajtót törmelék torlaszolja el. Óvatosan lökdösöm, nem csapok zajt. A törmelék derékig ér. Mikor ki tudom dugni a kezem, téglánként szedem be a torlaszt, dobálom magam mögé a sötét kriptába. Minden órával pár centivel kijjebb nyílik az ajtó. Pince volt, nem óvóhely, így nem befelé nyílik…
Mennyivel egyszerűbb lenne… Lassan múlik az éj, és egyre többet látok az udvarból. Üres. Hihetetlen üres. Csak a törmelék, ami egykor a kórház volt, csak az hirdeti, hogy háború van.
Végre sikerül átszuszakolni magam a résen.
Pirkad. Lapulok, kúszok, lapulok.
Csend.
Miért?? Macska mód mászok a leomlott falak csonkjain. Vigyázok, hogy minél kevesebb járt utat érintsek. Sehol sem találkozok senkivel. Se nácival, se a mieinkkel. Értetlenül és egyre óvatlanabbul megyek. Szinte öntudatlanul keresem a régi gyülekezőhelyeket. de senki. Üres géppuskafészkek, üres utcák, üres kertek.
Berobbantott bunkerek, tele halott bajtársakkal. Kutya sem ugat, rég lelőtték mindet… sehol egy német kocsi, sehol egy őrjárat.
A régi központi park szobrai közt ülök le egy padra. Ezt is mi állítottuk helyre, kedves helyünk volt békében és háborúban. A szökőkút poshadt vize maga az élet forrása számomra. Valahol felburukkol egy galamb, szinte ordításnak hangzik a nagy csendben. Behunyom a szemem, lefekszem a padra. Aludnom kell. Lehetőleg örökre.
Nem akarom, hogy rám süssön a nap, hogy éltessen a levegő. A szüleim a háború elején haltak meg, barátaim most pár napja. Hulláikon átgázolva életben maradtam, de csak mert Kaliiopémat kerestem. Drága Natasa-kalliopém, merre lehetsz? Van rosszabb sors, mint halottként feküdni a barátaid mellett…

Motorzaj hallatszik messziről. Lehet, hogy németek? Hallom a katonabakancsok dohogását, a felszerelés csörgését. Most jönnek be a térre. Óvatosak, figyelnek. Nem nyitom ki a szemem. Jöhet golyó, szurony, nem érdekel, nem érdekel!!
Megdermed a menet. Észre vettek. NEM ÉRDEKEL. Jöjjön az a rohadt golyó…
Hát, nem jön.
Helyette édes ajkak tapadnak cserepes, mocskos számra. A döbbenettől moccanni sem tudok. Könnyek hullanak arcomra, és csók, újra csók. A hajnali fényben Natasa-Kalliopé áll felettem, zokogva ölel magához.
Viszontölelem. Sikít a boldogságtól, és én is üvöltök, bele a világba. Él, él!!
Szorítom, hogy levegőt sem kap, ölelem, hogy a csontja roppan bele. Magamba akarom ölelni, beolvasztani reszkető szívembe. Csókok garmadája és könnyeinek zápora mossa le mocskos arcomat.
- Mi történt? Hol voltál?
- Megszöktem, kicsim, elfutottam a piacon át. Mikor a bomba eltalálta a kórházat, én már egy utcával odébb voltam.
- Istenem, istenem! –ordítok az égre. Köszönöm!!
- Te hol voltál? –kérdez vissza.
- -Én riadóztattam a bombázókról.
- -Nem Jurij??
- -Nem.
- -Hol vannak a többiek?
- Meghaltak. Mind. A pincében vannak. ne menj oda… Engem is halottnak hittek, ott voltam köztük. Amúgy milyen nap van?
- Péntek.
- Péntek… Hat napot voltam lenn.
- Úristen…
- Miért most jöttetek, hogyhogy itt vannak a mieink? Hogyhogy nincsenek nácik?
- Nem tudhattad… Nem tudhatod…
- Mit is?
- Béke van, kedves. Arcomat két kis keze keretezi, mélyen a szemembe néz. BÉKE. Győztünk.

Felszakad bennem a sírás. Zokogok, szaros gyermekként, felszabadultan. Hat napja még háromszázan tettük volna ugyanezt. Háromszáz jó emberrel. De most csak mi ketten maradtunk Mazarovkában…

Közben a seregünk szorgos hangyaként hordja félre a romokat, és én jelentést teszek a parancsnoknál. A történetemet hallva rázza a fejét, mintha legyek piszkálnák. Hitetlenkedik. Megnézi a pincét, és zöldre vált arccal immár hisz nekem. Jelentést ír.
De ez már engem nem érdekel. Kialkuszom a menlevelet, és leszerelek. Ott, előttük, azonnal. Béke van, megtehetem. Innen-onnan összeszedett ruhákba öltözöm, és Natasa kezét fogva felkeressük a régi házamat. Lesz mit rendbe tenni rajta, de megoldható.
Béke van, hallgatnak a fegyverek. Kalliopém pedig mellettem van, és együtt nézünk egy szebb jövő elé.
Előttünk az élet…

2018.09.19.