Cím: Első hó
Szerző: cirimok - Budai Ferenc
(12-01-2018 @ 04:44 pm)
:
Nedvesen ragyog az aszfalt, a szaggatott fehér csíkok maguktól ugranak a kocsik alá. A felvert víz apró szivárványokat húz a korai sötétségben matató fényekre, és a gyalogosok fázósan húzzák össze magukat a fekete kabátokban.
A városon kívül is fázósan húzódnak össze, akiknek nem jutott téli álom. Nekik kabátjuk sincs, ernyőt tartó fa sincs, védett vacok sincs. Őzek állnak a bokros részekben, lapátfülükből néha kirázzák az esővizet, csapzott szőrük negyedik napja nem tud megszáradni. A vastag téli bunda rég átázott, és a hideg esővíz már a bőrükön folyik le, lassan csepegve. Mélán rágcsálják a bokrok rügyeit, mert a vetésben még a szél is jár, és a csoport együtt mégiscsak ad némi meleget... De előbb-utóbb ki kell merészkedniük, csipegetni az őszi búzát, az elszáradt, most ronggyá ázott füveket. A szél jobbra-balra forog, nem tudja, mit is akar.
Fenn, a magasban már rég elhaltak az utazók búcsúzó kiáltásai, és a varjak sötét örvénye messze nem volt oly' szép, mint a méltóságteljes V alakzatok. A sötét égen gyémántosra mosott csillagok kukkantanak le a saras szántókra. Sár és esővíz van mindenhol, az erdőkben, a járdákon, az emberek lelkében. Rosszkedvű a világ, fázós, fekete és szürke.
A vezérbak párszor beleszimatol a levegőbe. Nagy méla szeme a sötétet kémleli, és ha ember lenne, most bölcsen bólintana. Igen, igen... Így van ez... Az eső elállt, a szél pedig fellebbent a gomolygó felhőket szaggatni, amíg nem lesz jobb dolga. A széttépett felhőrongyok közt egyre nagyobb a tér, és kukucska csillagok mellett leragyog a világra a telehold is. Ostoba jószág, tele pofával vigyorog, ha kell, ha nem. Most épp nem kellene, mert az ázott bundák, csatakos tollak nem tartják a meleget, és a tiszta égbolt kristályos ragyogása hallhatóan szippantja ki a világból a maradék kis hőt.
Összébb húzzák magukat a madarak, összébb tömörülnek az őzek is. A városokban titkos repedések jelennek meg az utakon, mert a kő és az aszfalt is fázik. A hidak alá épített kerék nyekeregve mozdul, mert a híd is fázik, és centikkel húzza összébb magát. Alatta a folyó háta borsódzva jegesedik.
Az erdőben megáll a csend. Megáll és figyel. Maga a Halál van benne, keresve a kihűlőben levő testet, a lázasan lüktető szívet. Ködös csontmarka gyengéden fogja körbe a gyengéket, és a beteg testek reggelre már csak mint táplálék szerepelnek a természet listájában.
A fűszálak dérből álló kis fűrészekké változnak, a bokrok ágain gyémántosra fagy az esőcsepp. A sekély pocsolyákon némán kúszik végig a jégkristály tőre, az átdöfött tükörszemek megvakulva bámulják tovább az eget.
Pedig lenne mit látniuk, mert a felhők itt-ott még céltalanul kódorognak az égi legelőkön. A hegyek csúcsán ős tölgyek keményre fagyott ágai beleakadnak, és szisszenve hasítják fel a kövér felleg-hasakat. A felhőt aztán tovább görgeti a szél, és a közeli síkságokon halk percegéssel, puha paplanként megpihen az első hó...
218.11.30
(453 szó a szövegben) (126 olvasás) 
|
