Fullextra.hu

:
Málnaszörp.

Milyen finom. Pláne ha bokron termett, és nem laborban. Szinte mindenkinek a gyermekkort idézi.
Nekem is, csak másképp....

A Szőlőhegyen (valódi neve Cigányhegy, a város felőli párja a Strázsa-hegy, valójában a Mátra legdélebbi dombocskái, amik még kilógnak az Alföld üledéktakarója alól) volt apámnak egy kellemes méretű telke. Oda rúgott ki az M3-asra...
Ami óta az eszemet tudom, megvolt. Dombtetőn indult, végigfolyt a domboldalon, le az autópálya völgyébe. Délre nézett, és szinte sárga homok volt az egész...

Szüleim ott próbáltak meg némi konyhakertet kialakítani, meg persze gyümölcsfákat ültetni, stb. A homok erre nem volt igazán ideális, de valamicske mindig termett rajta.
Ide találta ki jóapám, hogy málna ültetvényt hoz létre. Egészen kis takonypóc voltam, mikor valahonnan a dunakanyar környékéről hoztak sok láda málnatövet, és elkezdődött a sok évi kálvária.
Az ültetés évében a málna még nem nagyon terem. Épp csak annyit, hogy a család degeszre ehette magát. Apám ásott egy putrit (félig földbe mélyített, sátortetős pinceszerűséget), majd valamivel később egy 4x4 méteres(?) alapra rakott egy pofás kis alpesi tetős házikót. Emlékszem, a tető kialakításában még az akkor 80 felett járó dédapám is segített, először csak lentről mutogatva, majd lelkesen és macskaügyességgel fent a gerendákon közlekedve is. Egy élet ácsként megedzi az embert...

A házikó elkészült, pozdorja fala szép zöldre lett mázolva, belül újságpapírral kitapétázva. Volt hova bújni eső és tűző nap elől. A berendezés kidobált bútorokból állt, és egy jellegzetes dohos szaga volt mindennek. Még kályha is került bele, de begyújtva sose lett: egyrészt, mert télen elég gyéren terem a málna, keveset kellett kint lenni: másrészt mert nyáron mindig madárfészek volt a vízszintesen kinyúló kályhacsőben, és olyankor meg fűteni sem nagyon kell...
Ugyanekkor apám kedvenc szalmakalapjában meg egérfészek volt, és abban hat rózsaszín, babszemnyi egérfióka. Ennek már kevésbé örültünk.

A gyümölcsfák viszont befakadtak, és szépen nőni kezdtek. Esküszöm, soha olyan finom almát, ízes barackot nem ettem, mint ott, a sívó homokon. Az őszibarack hatalmas volt (férfiököl méret), piros héja, arany húsa, vérvörös magja. Ahogy haraptam, a leve a könyökömön folyt le, csepegett deszkavári kis testemre, és én maradéktalanul boldog voltam, mert az az íz, az édes-savanykás, illatos, felemelő és elzsongító, mint maga a Nyár. Ott a vadcseresznye keserédes fekete szeme jelezte az idő múlását, és tavasszal az eper édes szívecskéi úgy olvadtak, mint megannyi puha, szerelmes csók.
Kellett is ez a kis gyengédség, mert a Nap már jóval kegyetlenebbül puszilgatta meg panelfehér bőrünket. Az iskolatársaim még pulóverben jártak, én már másodszor égtem le a tavasz végi csalóka napsütésben...

Aztán eljött a nyár, mikor már nem csak a kordonok közét kellett kapálni, gyomirtózni, hanem az apró zöld kúpok hízni és rózsásodni kezdtek. A ház mellett a hatalmas árpával érő körtefa potyogtatni kezdte apró, de igen ízes kis körtécskéit, a suliban már mindenki a nyaralást tervezte, én pedig sokért nem adtam volna, ha egy hónappal tovább tart a suli. Nem a matek óráért rajongtam, és nem a vakációt utáltam, hanem a málnaföldet.
Szeptemberben alighanem én voltam az egyetlen, aki szeretettel simogatta meg a padját...
A déli lejtőn tűzött a nap, iszonyat forróságot lehelt a homok, érlelve a finom csemegét... ami csak nekem nem volt az. Nekem addigra -persze jóapám oldalán, felügyeletével és útmutatásával- a 800 négyszögöl megmetszése, hiánypótlása, kapálása volt a hátam mögött.
Hat-nyolc éves koromtól, minden nyáron.

A málna pedig érett, a bokrok felülről zöld, alulról piros színben pompáztak. Ez a gyümölcs nem áll el, ha száraz az idő, túlérik és ráaszalódik a bokorra, ha eső jön akkor rárohad: Mindezt két nap alatt. Tehát ami érett, azonnal szedni kellett, fürdőruhában lihegve, csokira sülve, hatalmas szalmakalapokban, mert ennél több árnyékra nem számíthatott senki. A málnaszedés kézzel igen lassú, így állandóan besegített a család, a rokonok, aki élt és mozgott.
Az átvételt a nagyrédei hűtőház végezte, így szegény apámnak a kegyetlen napok végén még be kellett pakolnia a putriban hűsöltetett lapos, sekély ládákat a dínósárga Ladába, leóvatoskodnia a lőtér melletti, rémes vízmosásokkal szabdalt földúton, majd uccu neki Gyöngyös felé, ahol finnyogva és leminősítve, nyomott áron vették át a friss, csodás termést. Igen, leminősítve, ugyanis három kategóriába kellett válogatni már szedéskor is. Extra volt a neve a gurulós, friss, egyöntetűen piros, tortára való szemeknek. Gurulósnak hívtuk az apróbb, de még mindig kiváló minőségű, fagyasztható-feldolgozható, felfalható, tejszínhabbal kínálható árunak. Minden más a lémálna volt, fillérekért...

A hőség miatt hajnalban, nem ritkán még csillagos ég alatt mentünk ki, literes termoszban volt a kávé, kosárban, konyharuha alatt a kolbász, szalonna, kenyér. Friss hagyma volt a ház mellett, paradicsomot loptunk a Tökös szomszédtól (az ő földje tökkel és paradicsommal volt beültetve. Mi szedtünk -kizárólag fogyasztásra- paradicsomot, ők meg szedtek maguknak málnát. Amolyan néma megegyezés volt ez.)
A Nap már bőven lefelé ment, mikor büdösen, izzadságtól ragadva beültünk a kocsiba, hogy otthon egy gyors fürdés után, álomtalan álomba zuhanva pihenjünk a következő hajnalig.
Gyermekként enyém volt a munka könnyebbik fele, a málnás ládák hordása a sorok közt fel, a putriba, majd az üres ládák levitele, a leszedett termés lepermetezése fris vízzel, hogy jobban elálljon. Hanem a tele ládákat csak vízszintesen lehetett felvinni a meredek domboldalon, így a karom folyamatosan egy sűrűn és pirosan vonalazott kottára hasonlított.

Öcsikém cseperedtével ő is az én gondom lett, igaz, ez valahol könnyebbséget jelentett. A föld aljában volt egy hatalmas árok, ami az autópálya csapadékát vezette el, egy óriási betoncsőbe torkollva, ami átment az autópálya alatt is. Odáig két emeletnyi, lépcsősre vágott homokos lejtőn kellett leugrálni, és az árok is mindig tartogatott meglepetéseket. Autókból kiesett napszemüveg, könyv, kalap, balesetek törmelékei, döglött nyúl és arasznyi pók jut eszembe, ha ezekre gondolok. Bár nem tudtam, de már akkor is meséltek nekem a dolgok... Visszafelé egy földúton mentünk, ami a laktanya mögötti lőtér mellett vezetett, itt aztán marokra szedtük a lőszerhüvelyt, magot, de apám talán a mai napig használja azt a kiégett füstgyertyát, ami ugyanitt találtunk. Bóraxot tart benne a hegesztéseihez...

Sokat tanultam én ott, a telken. Ültetni, kapálni, metszeni. Megbecsülni minden korty vizet, minden szem magot.
Játszottam szúnyoglárvákkal, tucatnyi sünt szedtem ki a szemetes gödörből, de ott fogtam először selymes bundájú vakondot, és ott futottam a támadó hörcsög elől.
Gyógyítottam őzrágta fát, sarjaztam a málnát, és nagyon megtanultam becsülni a kétkezi munkát.
Az eper csókja, a kajszi lágy bujasága, a paradicsom nyár-illata vett körbe, az ősöreg fák meséket suttogtak, és a saját magunk ültette répa, borsó, miegymás, boltival össze sem hasonlítható íze máig megmaradt a számban. Ott vágtam a lábamba a kapát, szúrtam át késsel a tenyeremet, ott égett három méteres dübörgő lánggal a gazos árokpart, mert Ferike unatkozott, és eszenem volt, csak nagyítója.
Apám izzadsága, nagyanyám fogcsikorgató akarata, anyám sóhaja és az én könnyeim, a hajnalok hűse, a dínósárga Lada, mind eszembe jut, ha málnát kóstolok.

Szeptemberben, mikor a többiek a Balatonról, tengerpartról, lovakról és átlustálkodott napokról meséltek, nekem nem volt mit hozzátennem. Picit talán szégyelltem magam, hogy mi soha nem mentünk nyaralni, hogy hajnalban keltem és a földeken (később a betonkeverő mellett) teltek napjaim.
Mikor a többiek képeslapot, külföldi cókmókot, kagylót mutogattak, én legfeljebb a sebhelyeimet, csokira sült bőrömet mutathattam volna fel, de az senkit sem érdekelt. Akkor utáltam az egészet, a szegénységünket, hogy fillérekért gürcöltünk, mert minden pénz elment a beiskolázásunkra. Ma is azt érzem, kimaradt, elloptak valamit: a gyermekkoromat.
Csak amikor a saját kertemben ténykedek, és már tavasszal tudom, mi mindent adok majd a gyerekeimnek, csak akkor érzem azt, hogy mindez nem volt egészen hiába...

2019.01.23