Cím: Minarettenet
Szerző: cirimok - Budai Ferenc
(11-09-2019 @ 08:03 pm)
:
Vasárnap, Eger, Tanfolyam.
Komoly érv lehet mögötte, miért vasárnap indítanak tanfolyamot, ám de legyen, én ott leszek!
Ott voltam, tanfolytam, fejtágultam.
Dolgunk végeztével kirajzottunk, könnyes búcsú holnapig, aztán ki-ki ment dolgára. Épp ültem be a kocsiba, mikor felrémlett bennem, hogy gyerekkorom óta szeretnék felmenni a minaretbe... Akkoriban nem volt nyitva, most felújítva látogatható!
Hah!
400 pénz a beugró, szép tábla hirdeti 4 nyelven, hogy 97 lépcső visz fel a 26m magasra, ott aztán ki-ki ízlés szerint szédülhet és remeghet, max negyed órát. Lefelé választható a lépcső és a gravitáció. Mögöttem szlovák turisták, közte egy pár igen szemre(stb)való hölgytaggal.
Fizettünk, lehet felfelé menni.
Na.
Szóval.
A minaret mint olyan, nem egy vaskos épület.
Ebből vedd le a falak vastagságát, a belső lépcső gerincét, és a maradék "helyen" közlekedhetsz. A legtutibb egyirányú utca, megfordulás lehetősége nélkül.
És ahogy haladsz felfelé, a falak közti minimális oxigén is elfogy, a lépcső meg nem.
A hely meg igen.
A mögötted trappoló szlovák csapat meg nem.
Persze a dögös szöszivel az élen, így alig mertem kis szusszanásra megállni, akkor sem túl mély lélegzettel, mert szétpattan körülöttem az a negyven centi falacska. Milyen ciki lenne, ötszáz év vihara nem bírt vele, Fecó meg szétszuszogja, mint a farkancs a malackák házát.
Konkrétan a teraszhoz közelítve már görcsölő vádlival, kétoldalt políroztam a lépcsőt meg a falat, erősen aggódva, hogy a nemrég leadott 5 kiló itt biza kevés lesz. Viszont ha a tűzoltók alul egy jóféle kompresszorral megtolnak, olyan fasza köpőcső lesz ebből a kőtoronyból, hogy meg sem állok Isztambulig.
Határozottan kezdtem úgy érezni magam, mint a Hihetetlen Hulk, amikor beledagad a házba.
Utolsó pillanatban értem fel a kijáratba, ami negyven centivel és hetven kilóval kisebb müezzinre lett tervezve, bár hangban szerintem simán lenyomnám a hivatalos nyivákot. No, vettem is olyan levegőt, hogy Eger felett behorpadt az ózonpajzs, majd egy határozott mozdulattal kiléptem a kerengőre.
Határozottságból nem volt hiány, erkélyből igen. Pontosan másfél tyúklépés (negyvenhármas topogóval), ám sajnos az én átmérőm ennél jóval nagyobb... Szóval körbementem ugyan, nyomomban a dögös szlovák cicával ( a francokat sem érdekelte akkor, max ha van nála egy ipari méretű ejtőernyő), erősen radírozva a falat, miközben etiópra beszívott hassal próbáltam nem felakadni a korlát cirádáin.
A minaret törzse halk ropogással vette tudomásul az áthelyeződő súlypontot, és a galambok sürgősen átköltöztek a hatmillió templom egyikére. A kuraházi turisták integettek, vidámkodtak, fotó fentről le és lentről fel, poénkodások, vihorászások özöne szállt a vasárnapi délben, én meg azon filóztam, hogy ha veszek egy tisztességes levegőt, a körkorlátból hullahopp-karikát szakítok magam köré.
Viszont a panoráma csodás, eltekintve az ugráló lila karikáktól, amik csakis nekem mutatták magukat.
Megvolt a tiszteletkör, normális körülmények közt még mentem volna párat, ám most inkább indultam lefelé.
Rá kellett jönnöm, hogy a csigalépcső gerince csak a lépcsőfokok tetejéig tart, így kb úgy éreztem magam, mint egy erősen túlméretes x@r a lefolyó végtelen labirintusában. A lépcsőfokok parányiak voltak, a hely szűk, és rá kellett jönnöm, hogy felfelé jövet előre hajolva elfértem ugyan, de lefelé már állcsonttal koccoltam a felettem futó lépcsők alját. Előre hajolva meg a szép buci fejem húzott a mélybe, és tisztában voltam vele, hogy vagy legurulok az aljáig, vagy láncfűrészes mentőcsapat fog érkezni, és inkább a műemléket mentik. Szóval óvatosan, minél kevesebb kárt okozva mind az épületben, mind a saját búrámban, kocogtam lefelé. Még megfordult bennem, hogy vajon a szöszibogyó esetleg a nyakamba gurulna-e, de rá kellett jönnöm, hogy maximum hátba rúghat, mert nem tudok megfordulni sem ezen a bolhaf@xnyi helyen.
Egy örökkévalósággal és nulla darab szöszivel később már a téren álltam, és erősen kísértett egy csók az anyaföldnek... de kihagytam.
Némi fújtatás után mégegyszer felnéztem a magasba, és elgondoltam, hogy anno csóri ürgék naponta ötször vágtattak fel oda, szétkiabálni Allah dicsőségét...
Hát csoda, hogy mindenki bolondnak tartotta őket??
(598 szó a szövegben) (133 olvasás) 
|
