Fullextra.hu

:
- Csak néhány napra, tényleg… jövünk érte, hiszen Pannika kedvence… -szabadkozott Péter. br Sándor atyai megértéssel nézett a fiára:
- Értelek én. Elfér. De azt hittem, kutyát hoztok…
- Nálunk ilyenek a kutyák, édesapám. Kicsi a lakás, nem való oda medveölő.
- No, az szentigaz. Csak Eszterke meggyógyuljon.
De Eszterke nem gyógyult meg. Hófehér koporsóján tragikusan kevés volt az ötös szám… A szülők mély gyászba borultak, s a nagyapa tudta, valójában ők maguk is alászálltak vele, bár a testük itt maradt.

A kiskutya pedig ott maradt Sándornál.
Eleinte idegenkedett tőle, mert vidéken a kutya combközépnél kezdődik. A bokája fölé épp csak felérő padlócirkáló viszont olyan kicsi volt, hogy többször is majdnem rálépett. Az udvarra is nehezen engedte ki, mert még elviszi valamelyik ragadozó madár, mint a kisnyulakat.
- Mit csináljak én mostan teveled, he, -tette fel neki ezerszer is a kérdést.
A mini yorki ilyenkor oldalra billentette a fejét, és úgy hallgatta hatalmas gazdáját. Fénylő kis gombszemei okosan csillantak, és Sándort ez is fájón emlékeztette egykori unokájára.

Teltek a napok, a hetek.
A kiskutya megtanulta a darabos nagy ember mozdulatait, és már nem volt láb alatt. Az öregember pedig szívébe zárta az esetlen kis jószágot, aki egyik lábára sántán született. Idővel ezt ugyan kinőtte, de szaladgálás közben néha bizony összekeveredtek az aprócska lábak, és piciny méretéhez képest hatalmasakat bukfencezett.
- Nincs semmi baj, épp így akartam! -pattant fel vidáman, és futott tovább. Pillangót kergetett, legyek után kaffogott, és iszonyú bátran ugatott a kerítésen túli tyúkokra. Egészen addig, amíg a kakas -megunva a hangoskodást- el nem kukorékolta magát. Akkor aztán úgy iszkolt be a nyárikonyha biztonságába, hogy épp csak a mélyen behúzott saját farka nem előzte meg.
- Félted a hátsódat, mi? -nevetett rá Sándor. Mit emberkedsz azzal a kakassal, egyszer kijön, és egy szál szőröd nem marad… -korholta az ebet, aki heves farokbillegtetéssel helyeselte gazdája mondanivalóját. Annál is inkább, mert az öreg szalonnázott, és néha a kiskutyának is dobott.
- Beteg ne legyél, te… városi kutya. Még a nevedet se mondták meg… kutya. Most mit nézel rám így, szinte megszólalsz, te… Mikor mukkansz meg, mondd?
Mukk… -nevetett az apró ebre, aki boldogságában hempergett egyet a konyha száz éves padlóján.
- Na, megmukkansz? Mukk! Mukk! Muki… legyél Muki. Leszel?
A kiskutya halkan nyüszített, és körbeperdült, mintha a saját farkát akarná elkapni. Lehet, a névnek is örült, de hogy a Sándor kezében lóbált szalonnabőr is szerepet kapott ebben, az tagadhatatlan.
Muki megkapta a szalonnabőrkét, amivel kifutott az udvarra. Sándor utána ment, és csak a melengető napfényben jött rá, hogy most először nevetett, amióta… Mióta is? A naptár szerint két hónapja. Két évezrednek tűnt. Egy pillanatra megállt, és elszégyellte magát. Nem tartott illőnek semmiféle nevetgélést. Muki a hozzá képest hatalmas szalonnabőrrel bíbelődött, a suta hátsó lábát felemelte, és így, három lábon billegve rágott. A ráncos arc pedig felderült.
- Hasonlítasz Esztikére… te… Muki kutya.
Muki a neve hallatán felnézett, és némi farokcsóválás kíséretében helyben hagyta az új gazdája megállapítását. Bevállalt ő mindent, amíg szalonnabőrkére futotta, s valljuk be, ennyi jellemhibát azért egy bohó ifjú ebkezdeménynek meg lehet engedni.
Muki innentől kezdve még fontosabb helyet kapott Sándor életében. Eddig csak mint megőrzendő, majd szinte gazdátlan állatka szerepelt, de most már előlépett igazi kis társnak. Örömet és életet lopott a hétköznapokba, bohóckodásaival csalva mosolyt a baltával faragott arcra.
- Gyere, Muki, megyünk a boltba! -tartotta a kiskutya elé fonott hátikosarát Sándor, és az eb máris ugrott. A falusi kisboltban aztán szigorúan a kosárban kellett maradni, de szimatolni azért szabad volt. Muki mindig repült, ha a kosár megjelent, mert olyankor mindig valami új és érdekes következett. Piac, terményes, néha a kocsma, ahol aztán egy üveg sör mellett ültek egész este, de a nagy beszélgetések közepette sok simogatás jutott Mukinak, aki ezt méltóképp értékelte is.
Egyik délelőtt is a boltba igyekeztek. Boldizsár, a kiszolgált postásbicikli halkan nyekergett, de szinte már magától is megjárta volna az utat, mint a jó ló.
- Megálljon, hej! -csapott le egy hang. Sándor megrezzent, Muki pedig morogni kezdett.
- Tessék, mit akarsz? -kászmálódott le a bicikliről. Az egyik kapuban Buglyas Maris állt.
- A maga kutyája egész éjjel ugat. -mutatott csontos ujjaival a kosárra. Nem tudok tőle aludni!
- Az enyém-e? -lepődött meg Sándor. Az nemigen. Velem alszik bent a szobában.
- Ne beszéljen nekem! Igenis a magáé! -nézett szúrós szemmel az öregre, erőltetve a magázódást.
- Mariska kedves, ez a kiskutya egész nap nem ugat. Nagyon ritkán, talán, de hát kutya, mit csináljon, fütyülni nem tud…
- De éjjel kiszökik! Itt csahol folyamatosan! -támadott ismét a menyecskekort már alaposan elhagyó, ám még mindig magamutogató nő.
- Majd figyelek rá… -ígérte meg az öreg, és újra elindult. Buglyas Maris rendes nevét tán csak a jegyző tudta, mert a kikapós menyecske bizony a környék szénaboglyáinak szakavatott tesztelője volt, s innen ragadt rá a név. Anyja lánya, gondolta az öreg: annak is mindegy volt, ha az ördöggel is bújt ágyba, csak legyen valaki rajta… Ez a Maris meg, harminc évvel fiatalabb nála, de amióta elvetette magát a rendőr Pistával, úgy beszél mindenkivel, mintha ő lenne a polgármester…
- A fene a fajtáját! -köpött ki oldalra. Igaz, Muki?
A bevásárlást elintézve már jobb kedvvel tekertek haza, s e jókedvben benne volt egy Széles Jóska -féle törköly kóstoló is.
- Nem lesz itt baj, kiskutyám, nem jön ide az a retkes sárkány. -nyugtatta a bohóckodó ebet, aki a legapróbb jelét sem mutatta semmilyen aggodalomnak.
Hanem az este már nem csak becsukta a szúnyoghálós ajtót, de be is kallantyúzta. Jobb az óvatosság…
Éjjel megébredve is többször megtapogatta a lábánál alvó meleg kis testet. Muki ilyenkor nyújtózkodott, és csak azért nem adott jelentést, mert amúgy sem szokása.
Így telt el pár nap, és meg is feledkeztek volna mindenről, ha be nem üt a mennykő. Méghozzá a csendőr Pista és egy nagy darab, elhanyagolt külsejű fickó képében, akiről kiderült, hogy a szomszéd város sintérje.
- Bejelentést kaptunk, hogy önnél egy idegen kutya van, ami ráadásul zavarja a falu nyugalmát. -közölte szárazon Pista.
- Ne bomolj már, Pistukám, mégis kit zavarna ez az apróság? -mutatotta lábánál posztoló Mukira.
- Nem Pistukám, hanem Tizedes Úr! -rivallt az öregre a rendfenntartó. Bele is vörösödött, mert az bizony már meglett, családos ember volt, mikor ő megszületett, s a gyerekekkel együtt ő maga is gyakran ette Sanyi bácsi zsíroskenyerét. De most hivatalosan kellett eljárnia, s ilyenkor nincs barátság…
- Megvan a kutya oltási könyve? -szívta meg az orrát a sintér.
- Meg, gondolom megvan. -vont vállat az öreg. Bent a városban, a gyerekeknél, merthogy övék a kiskutya. Én csak vigyázok rá.
- A bejelentés szerint a kutya életvitel-szerűen tartózkodik itt, tehát a papírjainak is itt kellene lennie.
- No, hát eddig nem kellett hozzá, csak paprikáskrumpli. Majd felhívom a fiamékat, hogy hozzák ide azt az iratot.
- Nem úgy van az. A kutya hangoskodik, és ezért egy időre be kell vinnem, pláne, hogy nincs oltási könyve. Amint meglesz a könyv, bejöhet érte a telepre, és kiválthatja. Most pedig a kutyuska velem jön. -nyúlt vaskos bőrkesztyűben Mukiért. Muki ugyan ficeregve, majd ugatva és harapva próbált szabadulni, de a vastag bőrkesztyű és a hatalmas marok ellen esélye sem volt. Bekerült egy ketrecbe, majd a ketreccel egy furgonba. A zárt ajtók mögül kihallatszott mérges csaholása.

Sándor egy napot várt, hátha kiderül a tévedés. Telefonált a fiának, aki sajnos nem találta meg rögtön az oltási könyvet, az állatorvostól kellett másolatot kérni. Már az ötödik nap pergett, mikor végre buszra tudott ülni, és nagy nehezen a címet is megtalálta.
- Jó napot kívánok. A kiskutyámért jöttem. -köszönt be egy lefittyedt szájú, megbecsülhetetlen korú nőnek. - Aztán melyik a magáé? -tette félre a rágógumiját, és mérhetetlen unalommal nézett Sándor bácsira.
- Egy ilyen picike, kis ezüstös szőrű. Valami angol fajtának mondják, itt van a papírja is. -nyújtotta be az oltási kiskönyvet.
- Aham… ahha. Értem én. Csakhogy el tetszett késni.
- Azt meg már hogyan?
- Hát úgy, hogy a kutyának nem volt csipje, se papírja, se semmije, és elaltatták.

Sándor úgy érezte, kirántották alóla a talajt.
- Hogyan… Hogyan tetszik mondani? -törölte meg hideg verejtékben úszó homlokát. Másik kezével nem merte elengedni az irodai ablak vasrácsát, mert attól félt, menten összeesik.
- Nem jött időben. A kóbor kutyákkal nem vacakolunk. -rágott kettőt a nő, majd buborékot fújt a rágógumiból.
- De én jöttem… az állatorvos is adott papírt.
- Csakhogy későn. Biztos benne, hogy a magáé volt a kutya?
- Igen, az enyém. -nyögte az öreg.
- Akkor viszont itt van egy csekk, ezzel tessék elmenni a postára és befizetni. Huszonnyolcezer forintocska.
- Fizetni? Mire fizessek?
- Kiszállás, a kutya elszállítása, három napi tartás, élelmezés, az elaltatás és a dög elhamvasztása. Nagyon is olcsók vagyunk. -pukkasztott mégegy buborékot.
- Dög? Az én Mukikám… -törölgette könnyeit a bácsi. Felrémlett előtte a vidám ugatás, a fénylő gombszemek, melyek az unokájára emlékeztették, ahányszor csak ránézett. Dög… a vidámság, az ugrálás, a bolondozó, incselkedő játék, amikor egy rossz ronggyal huzakodtak. És most: dög. Por és hamu. Úgy érezte, mintha az unokája ismét meghalt volna… csak mert ő elkésett, pedig senki se mondta neki, hogy sietnie kellene.

A telefonon alig találta meg a megfelelő dolgokat. Pár szóban tájékoztatta a fiát, aki mérhetetlenül felháborodva, feljelentéssel fenyegetőzött.
- Nem érünk mi már azzal semmit… -sóhajtott, majd a csekket zsebre gyűrve hazabuszozott.
A sintértelep titkárnője pedig elégedetten konstatálta, hogy sikeresen ráverte a mafla vénemberre a költségeket, miközben a kiskutyát -drága fajta ám!- otthon, a saját lakásában tartotta. Muki szomorú volt, enni is alig akart, de a nő úgy volt vele, hogy vagy megbékél, vagy belekerül egy nagyobb testű kutya zsákjába, a hamvasztás úgyis ki van fizetve.
Muki nélkül üres volt a porta. Eltűnt az élet, a vidámság. Nem kunyerált senki falatkát, nem volt kinek dobni a szalonnabőrt. A falióra végtelen lassan számolta a másodperceket. A napok éveknek tűntek, és az élet céltalanná vált...
Néhány nappal később érkezett egy felszólítás, hogy a csekk nem lett befizetve. Majd mégegy, késedelmi kamattal és perrel fenyegetve. A postásnak az tűnt fel, hogy senki se vette át, az értesítők is ott maradtak a postaládában, és egybe ragadtak a többször megázott reklámujságokkal.

A körzeti megbízott Pista ment be az öreg házba, majd pár másodperc múlva falfehéren fordult is ki onnan. Néhány telefon, és a helyszínelők, majd a halottas kocsi érkezett. Idegenkezűségnek nem volt nyoma…
- Te Maris, meghalt az öreg Sanyi bácsi… Talán a szíve vitte el. -újságolta feleségének Pista.
- Na, nem kár érte, több sör marad a boltban. Legalább azt a rühes kutyát is sikerült elintézni. -vont vállat a nő.
- Akartam is mondani. Biztos vagy te abban, hogy az öreg kutyája volt?
- Az hát. Vékony hangja volt. A többi kutyának vastag a hangja, az ilyen kicsiknek csipogós.
- Ja. Meg a rókáknak is. Mondták többen, hordják a tyúkokat.
- Tényleg?
- Tényleg.
Csend telepedett a hálószobára, csak valamelyik gerendában percegett egy szú. A némaságban pedig felhangzott a vékony hangú, rövid vakkantásokból álló ugatás.
- Hallod? Pont rákezdte. -rázta meg asszonya vállát Pista.
- Hallom, a fene egye meg. Te meg jól felkeltettél, már elaludtam volna. Most meg hallgathatom ezt a rohadt dögöt. -morgott az asszony.
- Ezek szerint mégsem az öreg kutyája volt. Talán abba halt bele, hogy elvettük tőle. Azt mondta, az unokájáé volt.
- Mit érdekel az engem? Úgyis öreg volt. -vont vállat Maris, és a kispárnát rászorította a fülére.
- Öreg… -sóhajtott Pista, és arra gondolt, hogy vajon az ő élete mennyit számítana felfuvalkodott asszonyának.
Valószínűleg ugyanennyit…

2021.09.26. 01:21