Most, hogy ősz van elhallgatok.
Tőlem senki se kérjen dalt.
Megszürkült bárányfelhő vagyok,
s csak áztatom egyre az avart
szép könnyeimmel s eszembe jut
ha hajamba fúj kicsit a szél,
hogy így hullottál te is elém
akkor, gyűrött, kicsit falevél.
Sárga voltál, ütött-kopott,
mosolyogva felvettelek,
belémnézett fájó arcod
és a térdem beleremegett.

Elidőztél széttört ölemben
Kedves, s néha visszaküldtél
egy-egy mosolyt, de a szélből
vihar lett, s fagyos, zúzó tél.
S hiába kerestem magányos
nyomaid, ölelésemnek csak
árnyékod maradt, s lasszóként
vetettem utánad hosszú
sálamat, hátha elkap, s visszahúz
egy szaggató csókra, de utánad
dobva a hóban csak fekve maradt...