Én harcot imádkoztam magamnak,
összeérő végeket,
szeretve-gyűlöletet,
én fájást imádkoztam magamnak.
Bár rám ezt
csak a rohanó vér méri,
lehet.
Most mégis ideje
a bokát összecsapni,
csaholó után nem harapni;
megállni kell most,
ereszkedni az óriásjárásból
törpébe,
csak egy néma kis percre.

Édesanyám keze...
piros és dagadt,
kötést rá mikor tettem,
és boltba fintor nélkül mentem,
ha szépen kért is?!
Hallgattam rá, ha egy kis
nyugalmat akart?
Megnevettem érte,
hányszor mondjam,
hogy én harcot imádkoztam;
hát égett-e az ő szeme
valaha is úgy, ahogy
az enyém ég mostan?!
...mert én csak vettem,
annyit, mint minden gyerek,
s aztán még többet.
Talán a szeme fényét is én?

A béke angyala ő,
mélyre bújt felem,
de tudja-e, hogy mit érzek,
amikor megölelem
puha, langyos testét,
simogatom fáradt,
mindig sima arcát?
Hogy felszakadok és
párás lesz a szemem,
és csak szorítanám...
Édesanya...
ha a ház, a föld nem is,
de te vagy nekem a haza.
S veled az ország, melyre engem
sikítva, fájva szültél.

Ha rossz vagyok, ha jó vagyok,
ha húszéves fejem megint
harcra vágy,
hints egy kis békét belém,
lobbanó tűz helyett
állandó meleget,
és talán én is angyal leszek.