Esőcseppek futottak szerteszét az ablakon,
apró gyémántgolyókként pattanva a kusza utakon,
közelítve, távolodva kerengtek, kerengtek,
majd halálos csókjukba fonódva elenyésztek.

Esőcseppek futottak szerteszét lelkem ablakán,
apró gyémántgolyókként pattanva álmaim mámorán,
közelítve, távolodva kerengtek, kerengtek,
majd halálos csókjukba fonódva a földre peregtek.

Volt idő, mikor még hittem halk szavadban,
a szavak erejében rejlő, igéző bódulatban,
bíztam erődben, bíztam tartásodban,
bíztam szerelmed elsöprő bátorságában.

Volt idő, mikor még boldogan simultam karodba,
erős ölelésedben bújó, szelíd holnapokba,
sosemvolt jövőnkért küzdöttem, minden feladva,
acéllal pecsételt sorsunk volt életem egyetlen célja.

Küzdöttem, mikor már értelme sem volt,
hitem minden ereje az éjjel szertefoszlott,
könyörögtél, ne adjam fel, bízzak újra szavadban,
bízzak szerelmünkben, bízzak acél kapcsunkban.

Kegyetlen küzdelmemmel magamra maradtam,
bíztató, halk szavaid elhaltak a porban,
a földön feküdve, csak a remény éltetett,
de pont te voltál az, ki reményem megölted.

Nekem már rég nincs vissza, jövőm még annyi sem,
kapaszkodóim mind elfogytak, vagy nem találtam meg sosem,
apró gyémántgolyóim áradata lassan elapad,
kiégett lelkemből már néma sikoly sem fakad.