:
Ahogy a szél simította zöld fűszálait a hegynek,
ahogy a hullámzó víztükörben eggyé váltak a cseppek,
ahogy az erdő fái lágy súgással zörögtek,
apró bogárneszekkel hallottam a csendet.
Ott minden pillantásnak üzenete volt,
akaratlan rezdülésünk is lelkünkben dalolt,
piciny érintésekkel mesélt múltunk szárnyalása,
szerelmünkből táplálkozott időnk kegyetlen száguldása.
Éreztem, mit talán soha nem szabadna,
a tökéletesség kínzó mámorával jutalmazva
azokat a fájón csodás pillanatokat,
ahol nem létezik értelem, nem létezik akarat.
Hisz minden kezdetben látni már a véget,
a legszebb percekben is ott bujkáló mérget,
szikrázó szárnyalás tünékeny szárnyakon,
emlékként élő lehelet csodás ajkaidon.
Még jövőnek hívjuk, még bízunk fogyó erőnkben,
de múltunkban élünk, és a törékeny reményben,
mi szalmaszálon perzselődik a kegyetlenség tengerén,
két ember élete múlik tünékeny erején.
Segítsd meg sors, e két szánandó szívet,
állítsd meg a percet, állítsd meg az életet,
kincset érő pillanatunk utolsó maradjon,
összefonódó kezünkből ki ne szakadjon.
(130 szó a szövegben) (1053 olvasás)