Örvény az, mi húz a mélybe,
iszapos, fekete, bűzlő forgatag,
kiáltani szeretnék érted,
add kezed, add, hogy kapaszkodhassak.
Látom, ahogy állsz a parton,
tétován, semmibe révedő tekinteteddel,
gondolatban oly messze jársz már,
nem nézel felém, engem már nem érzel.
Küzdeni akartam még,
küzdeni azért, mi eleve elveszett,
talpon maradni abban a világban,
mit kettőnknek képzeletem megteremtett.
Kevés vagyok egyedül,
kevés ahhoz, hogy óvjam védtelen lelkem,
páncél ölelésed volt a burok,
s én mögé bújtam szelíden.
Hittem, hogy csak feküdni kell,
a hullámok lágyan sodornak a boldogság felé,
halk csobogás ringat a végtelenbe,
a fekete fellegeket messzire fújja a szél.
Későn ébredtem rá, magad vagy
a mindent elborító fekete fellegem,
te vagy az örvény mi beszippant,
mi megfojt, s örökre eltemeti lelkem.
Semmim nem maradt,
mit veszíteni tudnék még,
mi érne még bennem annyit,
hogy küzdenék a puszta létemért.
Kitéphetetlenül bennem élsz,
minden rezdülésemből te tükröződsz vissza,
történetünk ott él a szívemben,
de sorsom végét kegyetlenséged írta.
Örökre megtanultam,
mit ér, ha valaki őszintén szeret,
vérrel vésted lelkem közepébe,
aki így érez, csak átkozott lehet.

http://www.youtube.com/watch?v=-fORuwYBL8c