Halkan zizzen az őszi avar,
óvatos, apró lépteket takar,
mozdulatlanná mered a pillanat,
mint aranyló levelek az öreg tölgyek alatt.
Riadt pillák pásztáznak körbe,
halott az erdő, némaság feszül mögötte,
veszély vár ott a kimerült vadra,
türelmes vadász les áldozatára.
Rettentő harc, mit szán, szenvedés,
lassú, vérengző, vergődő reszketés,
hisz biztos a kéz, mi eddig táplálta,
napi betevő volt édes simítása.
De szélnek ereszti, űzi magától,
ősi vadász vére őrületben lángol,
nem megölni, hajtani akarja,
végkimerülésig tart kegyetlen tánca.
Fárad a vad, lassul a lépte,
fájdalom telepszik kimerült lelkére,
bízott a kézben, mi bezárva tartotta,
sarjadó életét vassal lakatolta.
Tisztás közepén harmatfű csillog,
kimerült teste hangtalan zokog,
alig pihegve várja kínzóját,
térdre ereszkedve adja meg magát.
Unott léptekkel közeleg hajtója,
lustán néz körül az erdő uralkodója,
szánja üldözöttjét, nem szereti, szánja,
szánalommal tekint le áldozatára.
Nem akar mást, csak vadászni újra,
hajtani a vadat, míg visz tovább az útja,
nem akarja megölni, ejteni zsákmányát,
csak kínozni, gyötörni védtelen árváját.
Édes szavakkal talpra állítja,
reszkető kis testét óvatosan tartja,
halk suttogással elnyeri bizalmát,
széles mosollyal adja vissza álmát.
Álma mögött már látni, ott a rideg való,
boldog kis lelke csak a harcra jó,
éles fegyverét szegezi vadásza,
kegyetlen ostorral csap le földi poklára.
Ám a vad fordul, megáll most szelíden,
szomorú szeme csak úgy fürdik könnyeiben,
nem szalad, nem fut már szánalmas létéért,
nem könyörög többet szíve cserepeiért.
Némán kérleli, csak hadd legyen vége,
hadd érjen véget örök szenvedése,
ura, ki fegyverét homlokához nyomja,
ura ki életét a kezében tartja.
Hatalmas dörrenés rázza meg a csendet,
az erdő némasága sikollyá érett,
szelíden hanyatlik a fűbe az áldozat,
apró vércseppekkel ébred ma a nap.
Zokog a vadász, megérti mit tett,
élete társa, kivel kegyetlenül végzett,
egyedül maradt a kínzó némasággal,
szeretet nélkül, egyedül a fákkal.