Régen is tudtam, de amióta autók között élem az életem, már biztos vagyok benne: az autóknak lelkük van.
Vannak szelídebb kezes bárányok, és vannak makacsabb jószágok közöttük, de alapjában véve imádnivaló mind.
A sors úgy hozta, hogy eddigi autóim mindegyike elég színes egyéniség volt, bár a mostanihoz egyik sem ér fel.
Párom minden vágya egy 7-es BMW volt. /A maga csöpp kis picithosszabbmintötméter termetével, ötezres motorjával, háromszáz lovával./ Előzőleg is ilyen autója volt, de azzal elment fát vágni… Az első kettő fatörzs meg se kottyant neki, kiütötte őket, mint a fogpiszkálókat, de a harmadik állta a sarat. Hópihe- így hívták az autót- ezek után egy hókiflire lett hasonlatos, így sajnos pályafutása véget ért. Ő a szelídebb jószágok közül való volt, nem volt rigolyája túl sok, egyedüli hibájaként talán csak az róható fel számára, hogy több deszvizet ivott meg, mint benzint. Állandó aranyos kis ködpamacs vette körül, kívül- belül egyaránt. Nevét a kislányomtól kapta, aki addig még nem látott ilyesféle autót, ilyesféle méretekkel, így mikor párom azt ecsetelte, milyen szép, kecses formái vannak, szarkasztikusan felvihogott a tizenévesek öntudatával, s közölte, a maga csöpp kis két tonnájával igazi kis hópihe.
Kérdés sem lehetett, hogy a következő autó is 7-es BMW lesz. Ritka kincs lévén túl sok nem rohangál belőle az utakon, így eladó sem volt belőle túl sok.
Svájcban leltünk rá szívünk csücskére. Büszkén csillogott- villogott a fényképen, látszott rajta, első és egyetlen tulajdonosa a széltől is óvta. Azonnal lecsaptunk. Párom a kocsira, én meg a kezére, amikor tárcsázni próbált, ugyanis a kis drága még mindig Svájcban heverészett, a gazdi garázsában. Minden rábeszélőképességét latba vetette, így én sem álltam ellent sokáig, jöhetett az új családtag.
A közvetítő vállalta, hogy két napon belül az országban lesz az autó. Az, hogy a két napból hat hét lett végül is, nem csak az ő hibája volt. Ez a típusú autó valahogy vonzza a rendőröket, pláne akkor, ha egy két méteres, kopasz hegyomlás vezeti, papír rendszámmal.
A rendőrnek nem is a fejtetőn hordott szőrzet teljes hiánya volt a legnagyobb problémája, a papír rendszámmal akadtak gondjai, így a mi kis drága autónk kénytelen volt hat hetet a Dunakeszi Rendőrkapitányság telephelyén tölteni.
Hat hét fogság után végre ott állt a parkolóban a mi kis csodálatos, gyönyörű… TIREXÜNK.
Első ránézésre ez volt az egyetlen kifejezés, ami azonnal eszembe jutott. Másodikra pedig az, hogy autó helyett véletlen tankot vettünk.
Nagyobb volt, mint Hópihe, és- a leírásával ellentétben- nem fekete, hanem lila. Mikor közöltem párommal eme aprócska tényt, ő azonnal rávágta: ez kék! Ilyenféle kék! Jó? Jó! Ugyan azóta mi a gyerekkel talpig lilában járunk, csak, hogy feltűnjön neki a hasonlóság, de ez idáig még kitart makacs álláspontja mellett.
Házi tankunkat mégsem hívhatjuk élete végéig tirexnek, nevet kellett neki találni.
Abban biztos voltam, csak is pasi lehet ez az autó, hiszen olyan rigolyái voltak, hogy néha a hajam égnek állt. Nem hibák, betegségek ezek, tökéletes állapotban volt az autó, csak olyan kis szemétségek, ami azért megmutatta nekünk, ki is az úr a háznál.
Például nem szereti a hideget. Például én sem, de Ő svájci állampolgár, így ez picit furcsa nekem. Nincs mit tenni, el kell ezt fogadnunk, hidegben nem vált. Amikor kegyeskedett felmelegedni, már vígan pakolgatta a sebességeit le- fel, de addig nem, képes volt bevinni minket a munkahelyünkre egyesben. Mikor megjegyeztem, hogy az amúgy sem kicsi átlagfogyasztása lassan így harminc liter fölé csúszik, bosszúból az elektromos ülésmagasító beindult, és a legkisebb állásra állította az ülésem. Nem zavart volna a dolog, ha nem én vezetek, de így, hogy pillanatok alatt nem láttam ki a kormány mögül, így zokon vettem kicsit. Megemlítettem neki, hogy ha így folytatja, elviszi a csúnya nepperbácsi, mire teljes fokozatra kapcsolta az ülésfűtésem. Mikor már enyhe pirítós szagom kezdett lenni, jobbnak láttam kibékülni vele.
A kutya sem járt jobban nálam. Első találkozásuk pedig igen szeretetteljesre sikeredett. A kutya részéről. Vígan csaholgatva pisilte körbe mind a négy kerekét, de ez valószínűleg nem volt a legjobb ötlet az üdvözlésre, ugyanis szegény kiskutyám már az első enyhébb fékezésnél ágyúgolyóként repült le az ülésről. Meglepetten pislogott a padlón, és el sem mozdult onnan, amíg meg nem érkeztünk.
Új autónk legérdekesebb része, az elektronikája. A műszerfala roppant öntörvényű, hol működik, hol nem, s még egyszer sem tudtuk úgy beindítani, hogy ne hisztizzen olajszenzorért. Márpedig azt nem kap. Ezzel zsaroljuk. Ő meg azzal minket, hogy ilyenkor megmutatja az átlagfogyasztásunkat.
Alig pár napja volt még csak nálunk, amikor észrevettük, hogy az addigi német nyelvjárásból átváltott valami egészen másra. Kínai írásjelek jelentek meg az amúgy is rapszódikusan működő műszerfalon, ami rettentő hamar valami érthetetlen sormintában folytatódott.
Nem olyan régen láttuk egyik kedvenc filmünket, s Andikában még elevenen élt a Transformers című örök klasszikus Űrdongója, így izgatottan figyelte kis tankunk kommunikációját. Mivel emberi nyelvre nem lehetett lefordítani közlendőjét, a gyerek szerint ebből egyenesen az következik, hogy a haverjaival kommunikál. Az űrben. Hát lehet, mert velünk nem igazán. Pillanatok alatt eldöntöttük kis tankunk nevét: Dongó!
Ugyan nem kecses és sárga – mint a filmbéli társa- hanem leginkább egy hatalmas lila bálna, nem halkan duruzsol, hanem erőteljesen brummog, köszönőviszonyban sincs egy áramvonalas sportautóval, de mi így szeretjük. Minden rigolyáját azonnal feledtet velünk, mikor a gázpedálra lépve elkezd dolgozni az ötezres motor, és még a legújabb csilliókért megvásárolt műmájer tuningverdákat is állva hagyja. Ilyenkor még az sem zavar, hogy tudom, az előző tankolásnál hagyott ötezer forint csak arra volt elég, hogy a rendszerét feltöltse benzinnel. A tankba abból már nem jut.