Már csak egyetlen egy kincsünk, ha maradt,
a talpalatnyi föld, mi utunk végén befogad,
min őseink lábnyoma még dereng a sötétben,
mi porladó rögökkel köt e vészterhes időkben.
Már csak ennyi maradt, mit magunknak tudhatunk,
új urunknak ennyit ér régen volt bizalmunk,
mai jogunk egy pohár vízre, holnapra csak csepp marad,
keserves könyörgés lehet, ha MAGYARNAK hívod magad.
Emlékszel még a Balaton lágyan omló selymére?
Emlékszel még a Bükk csodásan suttogó erdejére?
Hát emlékezz jól, vésd örökre lelkedbe,
mert unokád már csak onnan tarthatja hazáját életbe.
Ellopják még azt is, mit elvinni nem tudnak,
nem is voltál te itt, nem születtél magyarnak,
kerítések mögül tán láthatod a napot,
de még azt is csak pénzért, hisz nem a te holnapod.
Tudjátok urak, én félnék a helyetekben,
akaratlanul is rendet raktok szívekben, lelkekben,
törvényt hoztatok bűnre, rablásra, minden keservre,
de a ti törvényetek lett az is, mi fegyvert ad kezünkbe.