Némán ordító ablakok…
csak szilánkok peremén csillan a fény,
valaha tiéd volt, te építetted,
akkor téglafalakat húzott a remény.

Izzó vas hömpölygött talpad alatt,
rendíthetetlen sikított az esztergagép,
egy ritmusra zakatolt tengernyi Singer,
s Sztahanov- bár belehalt- már fiatalon példakép.

Gyereked a tér nevelte,
„megérti majd, hisz érte élek”
sosemvolt vasárnapok sora lebeg,
s ígéreteiddel szállt minden nap az égnek.

Te mindig csak jót akartál,
többet, mint mi neked jutott,
ezért robotoltál vakulásig,
nyomorodtál, s lettél élő halott.

De váltottak a fejed felett,
fordult a világ, s alul semmi nem maradt,
semmi nincs már, mibe kapaszkodhatsz,
kirántották a lábad alól a talajt.

Mindent, mit neked hazudtak,
most viszi az idegen, viszi a bank,
ordas kapitalista lett a KISZ titkár,
s csak a rom a tied, mi utánuk maradt.

Volt már mögötted negyven év?
A papír az RT-nél csak egyet mutat.
Negyven évvel törölheted magad,
s minimálbérrel, ha az úr ki nem rúgat.

Volt házad, telked, kisautód?
Unokát álmodtál? Tisztes öregkort?
Régen legalább álmodni hagytak,
ma örülsz, ha előre tudhatsz egy napot.

Ám dönteni már engednek téged,
melyik hazugság volt a jobb?
A régi? Mit bólogató idiótáknak szántak?
Vagy az új, hol ismét hülye vagy- ha hagyod?

Volt egy gyönyörű álmod,
egész életedben óvón építetted,
egy tollvonással szűntették meg azt,
s szűntettek meg téged is, mint egy rossz selejtet.

Némán ordító ablakok,
a szilánkon csillanó fény téged figyel,
már könnyed sincs rá, hogy kidobták életed,
csak ha öltönyöst látsz, fog el a hányinger.