:
Hol az a határ, mi még élteti szívünket,
gyengülő dobbanással jajdulja a kegyelmet,
könnyei vércseppként hullnak most földünkre,
meggyalázott, kisemmizett Hazánkért örökre.
Hol az a határ, mit kibír még a vállunk,
szakadó inakkal, rabszolgaként szántunk,
kaparjuk a gesztenyét a pénzéhes kutyáknak,
s eb ad néha vacsorát éhező gyomrunknak.
Hol az a határ, mibe gerincünk nem roppan,
nem jajdul kiáltás, csak a gondolat szól halkan,
porba tipornának, de még nem tört meg a derék,
csak a gondolat szól halkan: most aztán már elég!
Hol az a határ, hol még időben megáll az ököl,
mikor még csak lendül, csak a levegőbe tör,
lenne még idő, kutyák, még észbe kaphattok,
percetek végleg lejárt, mentsétek rühes bundátok!
Hol az a határ, mi még megállítja a sok bakancsot,
mikor az utcakő sétát jelent, s nem keserű harcot,
csak egy marék korcs vonyít-hiszi- ugathat a holdnak,
nincs már gát, mi parancsol a csalódott sarkaknak.
(139 szó a szövegben) (809 olvasás)