Leélt hetven évet,
tisztességben, becsülettel,
építette a Hazáját,
csepp vérével, verejtékkel.
Most mégsem jut semmi neki,
mi emberségre emlékeztet,
csupasz hordágy, hideg falak,
zörgő szatyor a párna helyett.
Nem jut egy pillantás,
hadd érezze, ember itt még,
nem jut egy jó szó sem,
csak higgye, ha itt a vég
fogják kis reszkető,
ráncos, aszott kezeit,
segítenek a hosszú úton,
segítenek, ha szenderedik.
Pedig talán volt fia,
de lehet, temette már,
duplázódnak a keserves évek,
így multinál talál a halál.
S unokái, ha voltak is,
ha beszélik is még a nyelvet,
feledik a szép nyarakat,
a sok illatos boldog percet.
Pillantásán már látszik,
menne Ő, nincs itt a miért,
Papa várja a túloldalon,
békés, boldog lesz az együttlét.
De keserves, fájdalmas út vezet,
ez most a modern kénes barlang,
hagyják szenvedni, ki felesleg,
ki árt a büdzsének, az új vonalnak.
Nem akar itt Ő már semmit,
még keserűség, harag sincs benne,
de csöpp melegségre, jó szóra
futna pénz nélkül is, arra telne.