Még itt is, ezek is,
színpadi falak, színfalak.
Egy szoba.

Nem is tudom hányszor,
esti beszélgetésre hívtalak,
aztán jöttél hívatlanul is.
A tér zárt,
s beszélgetésünk nyomán
végtelen kilátást nyert,
olvadt a színpadiasság. 

Ha a szavakban elakadtunk,
Bachot vagy Pilinszkyt
hallgattunk.
Pilinszkyt, aki verseit mondta
vagy másokét,
a zenéről, talán épp
Bachról beszélt. 

Kettőjük után nehéz szólni,
legtöbbször magunk elé
néztünk sokáig,
hosszú percek kellettek ocsúdni,
s megsértve a csendet,
csak másként lehetett
már szólni. 

És a csönd:
együttlétünk legerősebb kapcsa,
termékenységében mártóztunk
remélve,
két mihaszna. 

És az a pillanat:
tudtuk, hogy lesz,
magunk előtt toltuk,
mégis közeledve hozzá,
s nem akarván nyújtani
tovább a percet,
azzal váltunk el mindannyiszor,
hogy legközelebb
többet. 

Először ritkult,
majd nem volt legközelebb.
Talán Bach és Pilinszky is
más irányba vittek téged,
más irányba engem,
de leginkább
az esti beszélgetések. 

A szoba maradt:
a színpadi falak, a színfalak.