Barguzin virágai

Virágok nyílanak
egy költő lábnyomán.
Tudják a titkokat
hogy élte alkonyán
ő erre járt...

Távoli Barguzin,
itt hordta talpain
Szibéria sarát,
ki Szent Magyar Hazát
többé nem lát...

Bolondos szíve fájt,
átélt már száz halált.
Mint ködös messzeség,
reménye foszlott szét
idő előtt...

Szerelme Júlia
s a földnek szép hona
lelkében mélyen él.
Szabadság és remény
elhagyta őt...

Sós könnyek ajkain,
Bajkálnak partjain.
Hosszú orosz telek,
hótorlaszok, jegek
hű társai...

Mély sírban fekszenek
üvöltő reggelek,
szívfájdalmas napok
vicsorgó alkonyok,
s az álmai...

Talán még néha nap
ha tollat is ragad,
miről írhatna már?
Hol múzsát nem talál
szegény feje...

Itt már Petőfinek
ős nevét őrzi meg
egy sírhant-felirat.
Belőle ez maradt
s a szelleme....

Debrecen, 2010. 09. 11.