Erdő mélyén facsemete,
búsan zörög a levele.
Semmit nem tud a világról,
úgy dönt, útnak indul mától.

Sóhajtozik minden virág,
inti a sok bokor, s a fák
"Itt vagy velünk biztonságban,
eltévedsz a nagyvilágban!"

"Gyönyörű az erdő vélünk,
több száz évet is megélünk.
Törzsünk erős, madár lakja,"
így szól sudár öregapja.

Ám elszánt a facsemete,
oly kíváncsi szegény feje.
Azt hiszi, minden egyszerű,
s útnak indul a zöld fülű.

Hamar kiér a mezőre,
mint a szél úgy fut előre.
El is ér egy lombos tanyát,
ahol éppen vágják a fát.

Felderül a gazda arca,
"hej de sudár, szép fafajta!
Vágjuk hát fel egykettőre,
remek deszka lesz belőle!"

"Ennek a fele sem tréfa,
mért is vagyok ilyen szép fa?
Ám ha göcsörtösebb lennék,
tűzifának elmehetnék..."

Eleget tud a világról,
jobb ha nem kíváncsi mától.
Ahogyan csak telik tőle,
szalad vissza az erdőbe.

Fut utána fejszés sereg,
ám elrejtik a levelek.
bokrok a lábához bújnak,
eléje zöld falat húznak.

Boldog már a facsemete,
hogy megmaradt az élete.
Mivel igen jól megjárta,
nem kíváncsi a világra!

El sem vágyik többé soha,
miért lenne ily ostoba?
Földbe ereszt mély gyökeret,
növeszt sok-sok falevelet.

Madarak lombjába bújnak,
hálát adnak ott az Úrnak
Hogy buja zöld rejti őket,
nem félik a nagy felhőket.

Minden vadnak ernyő legyen,
árnyékában gomba terem.
A nap fénye csillog rajta,
büszke törzsét meg nem hajtja.

Óva inti a cserjéket,
"itt találtok menedéket"!
Ne legyetek kíváncsiak,
hagyjátok azt a csacsinak!