:
*
Én szeretem a sötétet,
a csillagfényes éjt;
ahogy csendjével átölel,
mint Anya, hogyha félt.
Mikor elhallgat a város,
megnyugszik a szívem;
elhagyja gondját s megfürdik
tiszta Holdezüstben.
Az éjjel a csönd-szerelmem,
puha bársony csókja;
mások félik őt… hogy miért?
Csak az Isten tudja.
*
Víztiszta volt, majd ködbe bújt a múlt;
viharként tombolt, aztán elsimult.
Régi, szép emlék: kissé megfakult.
Néha szinte elszáguld a jelen;
máskor meg áll, s jelet hagy szívemen:
öröm, bánat, harag… és szerelem.
A jövő… ő még nem érkezett el.
Hogy láthassuk majd, már most óvni kell!
Ha nem tesszük… érte ki vezekel?
*
Ha csontunk már a mélyben porlad,
ne sírjatok! Nyugodjanak csak a holtak,
hiszen nekik már úgyis mindegy,
hogy könny, vagy eső hull rájuk – egyre megy -,
egy lélekké váltak azok a csontok;
köztetek él ő, rátok vigyázva: boldog
majd akkor lesz igazán, ha látja,
hogy bennetek nyílik ki szíve virága.
*
Büszke vár magaslott itt régen,
köszöntve a reggeli Napot;
elbújva a hegyek szívében
évszázadokig várakozott.
Szél jár most arra, dalát fújja,
vele szállnak halvány emlékek,
hallgasd csak, szemedet lehunyva,
amiről a kövek mesélnek.
(196 szó a szövegben) (907 olvasás)
