:
Napunk fényét vesztett, elizzó zsarátnok.
Szívünk is megpihen, – megfáradt zarándok.
Vén fákról lehullik rőt levelek lánca,
őszi karneválon, halott lelkek tánca.
Körbe-körbe futó szél játszik a fákkal,
néha parolázik, égbe nyúló ággal.
Ki kap a kezéből színes levélkéket,
s minden címzés nélkül, így elküldi néked.
Véle üzen a tél, nem sokáig várat,
bújjon menedékbe minden fázós állat.
Avar szőnyeg lapul útra és talajra.
A tél hűvös vendég. Emlékezz tavalyra!
Addig a lebukó nap végső sugára,
hívja a felhőket öldöklő tusára.
Azt hinné az ember, száz sebéből vérzik,
pedig csak az eső csendben csöpörészik…
(79 szó a szövegben) (973 olvasás)
