Melankolikus sorozatbabák pecséttel

karjukon, csak unottan ásítoznak.

Már megint egy újabb "jó nap"...

Elvert gyerek kisírt könyörgéssel

rám mutat: "Ez a lánybaba  beszédes.

Szeméből látom, megleszünk egymással."

Engem válassz, csendes vagyok.

Nem sírok, igényeim sincsenek.

Ken és Barbie? Szép társaság!

Elfuserált seggfejek...

Csak ülök naphosszat ahová teszel.

Ha lehet, arccal fordíts a nap felé.

Szeretném látni a kék eget,

mielőtt még a fiók mélyére küldenél,

vagy a "játékos zsákba"...sérült lelkű-testű

babák közé végleg megalázva.

Bennem ragyogjon tovább a Nap,

melegítem majd lelkük. Szemem kékjéből

átadom  nekik az eget,

hogy lássanak ők is eleget.

Kopott emlékeikben őrizzék meg tovább

a hideg estékre eltéve, amikor már,

 csak gondolhatnak selymes hajra, festékre

Nyílt-pipacs arcra, csordult vérszínű ajkakra,

könnyű szellő ruhákra, cipőkre...

E szomorú és valós korban a boldog édes időkre...