Ha meghasad a tudat, mint éjben a nappal,
világít ezernyi csillag teljes öntudattal.
Most fényes utakon közénk gyertek,
ti is, kiket már rég elfeledtek.

Nevetekre az emlékezet is nehezen találja a szót,
a rosszat mind elfeledve, megidézve a jót...
Könny csordul szelíden, és néma a fájdalom,
mázsányi terhek könnyűvé lettek a vállakon.
A széllel hallgat, csendesül a lélek,
gyertyaláng se rebben, dermedni téved.

S a két világnak kapuján megjelennek;
Elöl, jönnek a szentek, mögöttük az árva lelkek,
kissé megszeppentek...
Múlik az idő, számolatlanul égnek a gyertyák,
állnak búsan, fényükben hajladoznak a fejfák...

Tékozló fiúk, gyenge lelkű eltűnt leányok,
most mind sorba álljatok, a fény nem válogat,
kíséri árnyatok...
Ti is, akik megrekedtetek két világ között,
mert lelketek még nem,
csak testetek, mi gyászba öltözött.
Ez éjjel újra értetek égnek a lángok,
s felröppentenek ezernyi emlékszilánkot.

Egymásba fonódnak imára az ujjak,
az égi lények is rendre elhalkulnak,
szó se rebben, a lélek mormol csak imát,
a gyász sötét szemekbe könnyeket kormolni vágy...
Szabadon járnak lelkek és árnyak
e sötét világból, már mind hazatalálnak...