Bíborfénnyel ölelkezett a meztelen tenger
majd kifutott a partra, emléket hagyni
a parti köveken. Selymes, lágy érintéssel
simogatta a szemérmesen fénylő arcokat
kikre a Hold lidérce varázsolt furcsa jeleket...
majd visszamenekült újra, mert biztonságban
így érezte magát. Moszatok lebegtek felszínén
zöld lepellel takarva el hajlongó hullámait, s a szél
könnyeket fakasztva, tajtékot kavart,úgy szórta szét...
Béke honolt a végtelen éjben. Bíborral szőtt feketében,
csak apró drágakövek csillogtak az égen és a hold mint kékszínű
gyámánt ragyogott .Ekkor a tenger halkan énekelni kezdett.
Lágyan, búgó hangon,mindent betöltve csodás zenével.
Sirályok, kormoránok, albatroszok szírének, s megannyi
tengeri népek,öröm-ünnepeltek e bűvöletben. Éltek.